Szirmok

A peronon...

Zakatolt velem a vonat hosszú perceken át. Hazafelé tartottam, de ez csak több átszállással volt megoldható.
Néztem ki az ablakon, figyeltem ahogy a fények elszitálnak mellettem.
Robogó vonaton szeretek igazán gondolkodni.
Még a kalauz is kétszer köszönt, nekem olyan jól sikerült ez a gondolkodás…
Valahol messze jártam… amolyan nyitott szemmel az emlékeimben.   
Mert az ember saját gondjait analizálja, miértekkel tűzdeli meg.  Előfordulnak olyan percek, amikor teljesen elkeseredik, mert olyan magányosnak, reményvesztettnek  és szerencsétlennek érzi magát.
A másik véglet is létezik, amikor nagyon tud örülni minden  apró szépségnek. Amikor legszívesebben átölelné az egész világot, de legalább egy fát körül kell ölelnie, vagy egy  emberrel kezet kell fogni, mert olyan erős a jó  érzés, hogy túlcsordul. Vannak ilyen napok az ember életében. Utazás közben  elmélkedtem az életemről, a gondjaimról. Nem voltam túl vidám hangulatban.
A nagy elmélkedésemet a vonat megállása törte meg, megérkeztem. Lassan lépkedtem le (gyorsan nem is tudnék..) a lépcsőkön.
A peronon nem várakoztak sokan. Késő volt már. Közel az éjfélhez.. Nekem még legalább fél órát kellett várnom a csatlakozásra, hisz utamat folytatnom kellett.

A csillagok hűvösen pislogtak, jó lett volna már  lepihenni. A padokat  figyeltem, hova ülhetnék le. Nem akartam társaságot. Folytatni akartam a „sebnyalogatást”  a padon ülve is.  
Fáztam. Miközben a táskám mélyéről  előbányásztam az évekkel ezelőtt kötött kis fakó kabátkámat, egy erőteljes hangra lettem figyelmes.
Tőlem kissé távolabb levő  padon fekvő férfi mellett állt, egy olyan biztonsági őr féleség-  sötét ruházata miatt gondoltam annak. Nem túl durván, bár nekem kissé annak hatott, tudakolta a férfitól, aki be volt takarózva, hogy hova akar utazni, miért fekszik a padon.

Hallottam, hogy a hajléktalannak tűnő férfi valamit válaszolt. De nem értettem. Közelebb kellett volna állnom ahhoz, hogy a halk választ is értsem. De  ott álltam, csak, mint egy szobor…

- Akkor azonnal menjen oda…- szólt  nagyon határozottan a fekete ruhás.
- Azonnal induljon,  mert nem is tudom mit csinálok! – látszott a düh az arcán is, mert közben felém fordult.
A kabátomat tapogatva még fél szemmel láttam, ahogy a takaró alól kibújik a férfi. A rávetülő fények gondozatlannak  rajzolták…
Ahogy próbált kapaszkodni, nagyon gyorsan elfordultam, hogy ne lássam milyen  részeg.
Már azon gondolkodtam, hogy  bemegyek a váróterembe, ne kelljen a részeg tángálódását végig néznem, no meg a bűzt elképzeltem ami belőle áradhat. Hát most valahogy nem akartam ezeknek kitenni magam.
 Tudtam azonban , hogy  mellettem kell elhaladnia.  Már fogtam a kis bugyromat, amikor a feketeruhás  éppen a közvetlen közelemben  állt meg.

Valami belső hang azt súgta, hogy nézzek vissza a padhoz, ahonnan el kell indulnia a részeg hajléktalannak.
A lábam is a fölbe gyökerezett….a férfinak fehér botja volt, és csak egy lába. Nem részeg volt.

Valami nagyon nagy részvét és szégyen keveréke ülhetett a tekintetemben, mert ahogyan a feketeruhásra néztem, Ő meg rám.. elindultunk mind a ketten. Azonnal segítségére sietett Ő is. Megfogtam a szakállas férfi karját, hogy segítsem. A feketeruhás  azonban  udvariasan visszaküldött… Ő pedig igyekezett a vonatra feltenni az idős férfit… A vonaton várakozzon, amíg nem indul a célja felé, hisz ott kényelmesebb.    Még a takarót is ráterítette.

Halottam hogy beszélgettek, amikor mondta neki.. hogy legyen nyugodtan, a kalauz is fog ügyelni arra, hogy nem aludjon el,s  a leszállásnál is segíteni fog,  mert ő majd megbeszéli vele. Elgondolkodtam, miért nincs vele senki. Miért kényszerült egyedül utazni. De erre is választ kaptam. A feketeruhás biztonsági őr  megkérdezte. A férfi pedig elmondta, hogy  már nincs senkije. A felesége elvált tőle évekkel ezelőtt, s az egyetlen testvére   temetéséről  tartott haza. Kimerült, s ezért dőlt el a padon. Egyik szemével nem lát, ez még a háborúból maradt. Nem utazik messzire,   csak három megálló… Otthon pedig várja a kutyája. Visz is neki egy kevés csirkelábat.

 

Saját magamtól is megdöbbentem... 
 Majdnem hátat fordítottam egy beteg  embernek. Már a gondolatától is szégyenkeztem. Meg sem győződtem arról, hogy mi történik, hanem a külsőségre , a látszatra hagyatkoztam…
Szerencse, hogy létezik az a belső hang……most csak abban reménykedem, hogy várta valaki az úti célja végén. Miközben haladtam hazafelé, megértettem a nap üzenetét is.  Amíg egészség van, minden van… Az életben sok mindent nem érhetünk el. De azt, hogy szabadon léphetünk, s hogy láthatjuk a  színeket,  az érték. Gazdagság.  Meg kell becsülnünk azt, amink van , és örülni a rügyező fáknak, a havas fenyőknek... madárdalnak….  s nem utolsó sorban  a családnak.   

 2013- ( átdolgozás) 

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat