Szirmok

Köszönöm, hogy apró szirmaimat észrevetted...

 

kozelebb_az_eg....jpg

 

 

— Már megint esik — gondolta fázósan, miközben a táskájában kutatott az összecsukható esernyő után. Ez már a hatodik nap, hogy esőben kell útnak indulnia. Hideg ez az eső. Milyen is lehetne, február elején? Néha haragudott az esőre, mert rossz emlék fűződött hozzá. Inkább taposná a havat, hiszen szerette a telet, ami gyerekkorára emlékeztette, amikor édesapjával nagyokat szánkóztak, hóembert építettek, vagy csak csúszkáltak a jégen. Anyácska meg finom, forró, narancsos csokival várta őket haza. Mindig volt meleg étel az asztalon, és senki sem tudott olyan isteni kalácsot sütni, mint anyácska. Milyen jó is volt, hogy soha nem üres házba ment haza. Anyácska mindig várta. Beszélgettek iskoláról, sulis életről. Még a tv-ben, a filmeket is együtt nézték.

Folyton előbukkannak az emlékek, a nap különböző szakaszában. Egy-egy tárgy, mozzanat, dal, felidézi a múltat.

Megigazította a nyakán levő sálat, egy percig még állt az esernyő alatt. Azon morfondírozott, hogy most milyen jó lenne autóba ülni, de hát nincs. Meg kellett válnia tőle. Már fél éve annak, hogy éjszaka is dolgozik.  Nappal tanít, éjjel meg egy bárban mosogat, néha pultos feladatokat is el kell látnia, ha a tulaj erre kéri.   Szerencsére, éjjel kettőkor hazamehet. Van néhány órája az alvásra. Csak az iskolában meg ne tudják, mert a végén még elveszíti a munkát, pedig szeret tanítani, és a kreatív szakkörbe is beleteszi a lelkét. Imádja a tanítványait, éppen egy táncszakkör indítását tervezte, amikor András csak egy levelet hagyva maga után, kilépett az életéből. 

 

„Bocsáss meg Laura, de nagy lehetőséget kaptam Londonban. Oda kell mennem. Nem akarok itthon a semmiért gürizni. Tudom, megbeszélhettük volna, de ismerlek. Sírásodtól én tehetetlen lennék. Dühít, ha sírsz.    Jobb így, hogy amikor a levelemet olvasod, már úton vagyok. Azt is tudnod kell, hogy nem egyedül megyek. Magammal viszem Tündét, a főnököm húgát. Én nem tudok évekig nyomorogni, spórolgatni egy vacak házra, autóra. A kocsit megtarthatod, vagy add el, ha kifizetted a hitelét, hisz úgy is a neveden van. A lakás költségeire utalok majd pénzt a számládra. Nem akarok válni, csak könnyebben élni. Ott, ahol lehet. Itthon nem lehet.  Én nem tudok. Élj boldogul. Ne hívj, kicseréltem a telefonszámom. Majd én kereslek. András.”

 

Akkor, azon a napon letört egy darab a lelkéből. Sűrűbb lett, fojtós a levegő. Mintha ködfátyol ereszkedett volna le a felhőkből. Reménytelennek látta a jövőt. Tudta, érezte, hogy nagyon nehéz jövő elé néz. Nem sírt. Még nem tudott. Kinézett az ablakon, látta, hogy esik az eső. — Még az ég is sír — jegyezte meg fennhangon. Hasára tette a kezét, tekintete ijedten meredt a semmibe. Azon imádkozott, hogy a terhességi teszt, most egészen mást mondjon, mint amit eddig várt. Az Isten pedig meghallgatta.

Az Opelt is hitelre vették és a lakás is jelzálog terhe alatt állt. Bőven volt rajta adósság, ráadásul devizában. Fizette, ahogy tudta, a hiteltörlesztéseket és a rezsit is. Mindenen spórolt, amennyire csak tudott.   Beérte azzal, ha az iskolában evett. Ruhákra nem költött, bundás téli csizmája is bírta még. Laura hálás szívvel gondolt az édesapjára, hiszen még tőle kapta, négy évvel ezelőtt. Édesanyja után, azóta már ő is elment az égi lakók közé. Az asszony pontosan átlátta, hogy nem képes ennyi mindent kifizetni, már éjjel nappal csak arra tudott gondolni, mi lesz holnap, és remegve várta, hátha András utal a számlára, és akkor...

A számlára azonban nem érkezett semmi. Hónapok teltek el az ígéret óta. Csak a hitelkamatok jajongtak, a kezelési költségek, a rengeteg forint, mínusz előjellel. Jöttek sorban a felszólító levelek, már remegett a gyomra, a keze, ... amikor eldöntötte, vigyék az autót. Úgyis legtöbbször a szülei sírjához ment vele. Benzinre sem jutott, és hamarosan itt az újabb műszaki vizsga. Nem tudta felvállalni. Szerencséjére, olyan vevőre akadt, aki átvállalta a maradék hitelt. Az autóért kapott pénzből csökkentette a lakásra szóló adósságot. Így egy kicsit fel tudott lélegezni.

A bárban nem volt bejelentve, kisegítőként alkalmazták, éppen szükség volt valakire, aki mosogat, meg amolyan mindenes, ha kell. Boldogan elvállalta, amikor Tilda említette, hogy már nem akarja folytatni, mert anyagilag valamelyest rendbejött. Laura pedig örömmel átvette a munkát. Pár napig ketten is dolgoztak, majd Tilda otthon maradt. A külvilág számára titokban tartották, hogy éjjel is munkát kellett vállalniuk. Egymást segítették az adminisztrációs feladatok ellátásában is. Laurának Tilda volt az egyetlen barátja. Nem jártak össze, csak az iskolában találkoztak.

Lassan egy éve már, hogy András elment. Nem kereste, nem érdeklődött, nem törődött azzal, hogy bírja-e. Igaz, Laura sem kereste. „Lecserélte a telefonszámát és engem is. Inkább éhen halok, de akkor sem kérek tőle semmit” — mondta olyan sokszor önmagának. Tilda nem értett vele egyet. Szerinte követelnie kellett volna az anyagi támogatást. 

— Te is keress valakit, aki majd támogat. A tantestületben is vannak nőtlenek, meg elváltak is. De valójában jobban járnál egy milliomos vállalkozóval.

Ezen persze mindig nevettek.

Laurának esze ágában sem volt egy új kapcsolatba belemenni. Andrást szerette. Még mindig nem tudta gyűlölni. Nem is értette, hogyan történhetett mindez. Pedig milyen nagy szerelem volt! Egy iskolai rendezvényen ismerkedtek meg. András a barátja kedvéért ment el a farsangi rendezvényre. Megtetszett neki a tanárnő. Az is, ahogyan irányította a kicsiket, a zenés gimnasztikai gyakorlatok előadásán. Pár találkozás után András az ő garzonjába költözött. Mire learatták a búzát, már az esküvő is megvolt. Semmi ceremónia, csak szűk családi körben. András szülei már nem éltek, egyetlen testvére Kanadából nem tudott eljönni, mert időközben mozgássérült lett.

Valójában bátyjához sem kötődött a férfi. Pedig Laura kérte, hogy utazzon el, látogassa meg, akár együtt is mehetnének, de András hallani sem akart róla. Laura kis garzonlakását, amit még a szülei segítségével tudott megvenni, komoly hitel felvételével, elcserélték nagyobbra. András háromszobásat akart, mert legyen hely, majd jön a baba. Hiába kérte, hogy még ráérnek, előbb ezt fizessék ki, hisz már nem olyan sok van hátra, egy év alatt még gyűjthetnek is hozzá. Andrásnak tér kellett. „

— Levegő kell — ahogy szokta mondani. — A garzonban meg lehet fulladni.

Az első emeleti, nappalis lakás valóban szép, tágas volt. Mindketten örültek neki, és bíztak abban, hogy hamarosan ki tudják fizetni, hisz András éppen egy jól menő vállalkozásban kapott feladatokat. Laura fizetése ment a hitelekre és a rezsire. Kisbabáról is álmodozott. Úgy tervezte, hogy a harmadik házassági évfordulóra már útban lesz a kis jövevény. Szépen megvoltak együtt, esténként együtt nézték a tv-t, néha malmoztak, kártyáztak. András, az elutazása előtti hetekben látszólag feszült volt, nyugtalanul aludt. Érdekes módon, esténként megivott egy-egy sört is, amit korábban nem szokott. „Hajtásban van, nagy a feszültség most, biztosan meg akar felelni az elvárásoknak” — gondolta Laura. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy mit forgat a fejében: London és Tünde. Egyszer látta csak a lányt, valójában csak a piros lakkcsizmáját nézte meg jobban. Látszott rajta, hogy sok pénzt költ a külsejére. Az a típus, aki gyereket nem szülne soha, mert az alakot ronthat, és elveszi az időt más, fontosabb tevékenységektől. Persze, nem lehet tudni, kiben mi lakozik, miként él. A külső nem sokat mond el.

 

Ha majd vége lesz a februárnak — bíztatta magát Laura —, talán a március könnyebb lesz. Örült annak, hogy a második munkájával tudott könnyíteni a megélhetésén. Látta a kiutat ebből az alagútból. Ha javul az idő, nem esik a hideg eső, nem lesznek fagyok, hosszabbodnak a nappalok, több lesz a bárban a vendég és több a borravaló is.

Az eső azonban egyre jobban esett. Laura már majdnem az iskola elé ért, amikor az utca túlsó oldalán levő kenyérbolt előtt, a sorban állók között ismerős mozdulatot fedezett fel. Mintha András lenne az egyik férfi. Ő szokta az esernyőjét billegtetni, ha türelmetlen. Nézte a férfialakot, aztán elhessegette a gondolatot. „András, meg a kenyérbolt, no meg a sorban állás” — nem szeretem cselekedetek voltak neki ezek… „Még a magasság is egyezik… de András nem ennyire sovány...” — Lelassította a lépteit, s ahogy közelebb ért, szeme a férfit kereste a sorban. A kötött sapkás alak éppen oldalra fordult. Szakállas és bajuszos. András naponta szokott borotválkozni. Erre igényes volt.

Laura megnyugodott, de a szíve még hevesen kalapált, ahogy folytatta útját az iskola felé. Aztán lekötötte a munka, az érdeklődő gyerekek, a testnevelésórák változatossága és felelőssége. Csak egy-egy pillanatra jutott eszébe a reggeli eset. Ilyenkor mosolyra húzta a száját és elhatározta, hogy Tildának elmeséli majd, milyen képtelenség szaladt végig az agyában reggel. Tilda fizikát tanított az épület másik szárnyában. Az ebédszünetben találkoztak, nevetve mesélte el, milyen fura helyzetben találta magát. Mindketten megegyeztek abban, hogy Londonban jól mehet a sora, hiszen azt hallani mindenkitől, hogy ott jól keresnek, többen le is telepednek. Kiszámítható a jövő, így aztán sokan családot alapítanak. Tildával való beszélgetés újra megnyugtatta kissé, de valamiért volt benne egy belső remegés. Megmagyarázhatatlan érzés, ami nem hagyott alább reggel óta. Amikor kilépett az iskola ajtaján, tudatosan a kenyérbolt oldali járdán haladt. Az esernyőre nem volt szükség, éppen hogy csak szemerkélt, inkább csak a köd szitált, s készülődött ráereszkedni a fákra, épületekre. A szürkületet csak néhány, arra közlekedő autó fénye törte meg. A kenyérbolt már bezárt, csendes volt előtte a környék. Laura mégis furán érezte magát. Valami azt súgta, ne menjen át még a másik oldalra. Alig gyalogolt néhány métert, amikor megpillantotta a reggeli kötött sapkás, szakállas alakot.

Egy gurulós kofferfélét húzott maga után. Lassan ballagott az öreg vadgesztenyefák alatt… Mint aki várja, hogy elkerüljék. Laurának még a lábai is remegtek, miközben lépkedett. Az alak lassan haladó mozdulatai is Andrásra emlékeztették. Amikor odaért, oldalra fordult, és látta a férfi arcát. Egy pillanat műve volt az egész, ahogyan egymás felé fordulva összekapcsolódott a két tekintet. 

— Laura! — mondta ki a nő nevét a férfi. Halkan, de mégis kiáltva.

Az asszony dermedten állt. Megkövült, a sejtése beigazolódásától. Nehezen, de megszólalt.

— Istenem! András, hát mégis te vagy az? Hogy kerültél ide? Hát nem Londonban vagy? Mi történt? — szeméből már hullottak is a könnyek. A felgyülemlett gondok, bizonytalanság, szomorúság, most utat engedett magának.

— Pár hete vagyok itthon. Nem sikerült semmi. Mindenemet elvesztettem. Mindenem itt van ebben a táskában — mutatott a kerekes kofferra. — Tünde kidobott, egy jobb partira cserélt le. Annyi pénzem maradt, hogy tudtam venni repülőjegyet, és meghúztam magam egy olcsó kis panzióban. Aztán már arra sem futotta.  Aluljáróban aludtam, meg kerthelyiség védettebb zugában… Nem akartam hozzád menni azok után, amit tettem. Nem akartam megszégyenülten eléd állni. Titokban mégis azt reméltem, hogy majd rám találsz.    Megszédített a lehetőség. Az ismeretlen, a várható jólét elérése. Nem kérem, hogy bocsáss meg. Hogyan is tehetném — lehajtott fejjel beszélt, időnként a felesége könnyáztatta szemébe nézve.  

Laura csak állt, szinte megszólalni sem tudott. Mindenféle érzések kavarogtak benne. Nézte a sápadt, beesett arcot, a fénytelen szemeket, a kopott kabátot, a csonttá soványodott embert, akit valaha nagyon szeretett, akitől gyermeket akart.

Majd pár pillanat múlva belekarolt a férjébe.

— Gyere András, menjünk most haza. Majd otthon megbeszélünk mindent.

 

 2017. 01. 29.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 120
Tegnapi: 121
Heti: 843
Havi: 1 902
Össz.: 471 899

Látogatottság növelés
Oldal: 160. Hideg eső ( novella)
Szirmok - © 2008 - 2018 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: mese a pillangóról - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »