Pár óra az örök csend előszobájában  

(elbeszélés) 

 

Mona, avagy hivatalos nevén Bodray Mónika, fekete táskájának cipzárjával volt elfoglalva, mert beakadt. Sehogy sem boldogult vele. A teremben rajta kívül még vagy ötvenen voltak. Nem  emelte rájuk a tekintetét. Tudta, hogy mire várakoznak. Pontosan arra, amire ő is.  Egy  magas férfi lépett oda hozzá.

— Segíthetek ? – kérdezte udvariasan.

— Megköszönném - hangzott a válasz. 

Néhány mozdulat után a cipzár működésbe lépett. 

— Ügyetlen voltam…- mondta Mona , miközben félénken a férfire pillantott, akinek sötét színű besabell sapkája eltakarta a fejtetőt, de érzékelhető volt, hogy nincsen haja.

— Dehogy volt ügyetlen… csak a keze most nem alkalmas az erősebb mozdulatokra.

—  Igaza van.  Kicsit nehézkesen mozognak az ujjaim a branültől. Éppen rossz helyen van, nehezen találtak vénát. Köszönöm a kedvességét. Most nagy szükségem volt rá, hogy időben kinyíljon a táskám. Benne van minden dokumentumom, illetve leletem,  és lehet, hogy szólítani fognak. 

—  Nem akarom elkeseríteni a hölgyet,   de itt még sok időt kell eltöltenie. Nem hamar hívják be az embert.   A leletek mind benne vannak az orvosi számítógépben. Nem szükséges hozni, csak a kezelési lapot. De azt már le kellett adnia.  A vérvételt megelőzően mindig igyon sok vizet.

—  Köszönöm a tanácsot.  Hát akkor türelmesnek kell lennem- szólt Mona és leült az üres székre.

A férfi is visszaült a helyére, majdnem szemben az asszonnyal. Óvatosan figyelte.  Látta rajta, hogy a nő még nem tudja mi vár rá. Azt is érzékelte, hogy szinte reszketve emeli fel a fejét. Nem néz másokra. Mintha félne.  Vagy talán csak a lelke mélyén tiltakozik minden ellen amit itt lát.  Eszébe jutott, hogy  milyen volt  számára is az első nap.  Mintha egy örök körforgásba, egy ördögi körbe  lenne azóta - gondolta.

Mona  az ablaküvegre  szorította a homlokát.  Odakint  sötét felhők kergették egymást, és hajlongtak a fák.. a viharos erejű  szélben. Az őszi szél lesöpörte  a fákról a faleveleket. Lent  az utcán, sietve lépkedtek az emberek.   Kintről felerősödött  egy helikopter hangja.  „Valakit  biztosan hozott  a kórházba, hát  nem lehet  könnyű letenni a gépet ilyen erős szélben  „- gondolta az asszony. Aztán visszaült a székére.  A kockaköveket bámulta, de már kicsit bátrabban nézett maga elé. A két székkel arrébb ülők beszélgetését hallgatta akaratlanul. Sokan beszélgettek csendben, mások hangosabban és jó néhányszor  többeknél megcsörrentek a telefonok is . A nővérpultnál is zajos volt az élet. Percenként öten hatan is  érkeztek. Többnyire kísérővel.  A nővérek rohangáltak egyik betegtől a másikig.  Szúrták a  branült, kötötték be az anyagot,  amit a gyógyszertárból fél óránként hűtőtáskában hoztak a futárok. Érkeztek az orvosok is fokozatosan,  kisebb megszakításokkal, hisz néha az osztályra is fel kellett menniük.  Ha  folyamatosan rendelhettek, mintegy negyedóránként hívtak be betegeket. Ahogyan fogyott a sor, úgy töltődött is újra a sok szék. Mona  látta, hogy milyen sokan vannak, akiknek be van kötve a karjuk, a kézfejük. Saját kezére nézett. „Ezen a kis lukas bigyón kapom majd az anyagot? „ –kérdezte mintegy önmagától. 

A szomszédos széken ülők arról beszélgettek, hogy milyen rosszul voltak a kezelések után, de aztán pár nap múlva kicsit jobb lett. Az egyik sokat fogyott, a másik meg nem érezte az ízeket, és fájtak a lábai.  Többen figyelték a beszélgetőket és ők is egy egy mondattal hozzájárultak a panaszkodáshoz. A női betegek közül néhányan szóvá tették, hogy  milyen nehezen barátkoztak meg a paróka használatával. A kis figyulát’ jobban elviselik. Van aki otthon semmit sem tesz a fejére. Mások meg anélkül nem tudnának létezni. Egy parókás néni is megszólalt, hogy őt még a férje sem látta  kopasz fejjel, nem hogy idegen.  A távolabbi széken ülők is panaszkodtak, hogy nincs étvágyuk, a bőrük is satnya, ráncos mindenhol, meg aztán... itt fáj, ott fáj, naponta van hányás, de a fene ott egye, legalább élnek. Folyt a diskurzus. Cserélődtek a betegek, azonban  a téma mindig ugyanaz maradt.

Mona lassan felemelte a fejét, és ránézett a beszélgetőkre. Egy  pillanat alatt megteltek a szemei könnyekkel.  Hosszú fekete haját simogatva   ücsörgött, és  nem akart tudni sem a világról. „ most itt kellene meghalnom- az lenne jó”- gondolta.  

A szemben ülő férfi  le sem vette róla a szemét. Mintha megakarta volna fejteni az asszony gondolatait.  Jó lett volna beszélgetésbe elegyedni vele újra, de nem  tudta hogyan kellene hozzáfogni. A sors azonban besegített.

Egy orvosi asszisztens lépett a sorokhoz.

  — Fényes Árpád.  Olyan hangosan mondta ki a nevet, hogy az egész várakozóban lehetett hallani.  

Mona is felpillantott, és megrémült egy pillanatra, amikor tudatosult benne, hogy az ő nevét is így fogják majd kiabálni.  Itt ez a szokás.  Árpád lépteit kísérte figyelemmel.  Most nézte meg jobban segítőszándékú betegtársát.  Néhány évvel lehetett csak idősebb Monánál. Kicsit húzta az egyik lábát. Ballonkabátját a karjára akasztotta,  úgy indult el, mert azt hitte, kezelésre  hívják.  Árpádnak azonban  nem kellett mennie még az orvosi szobába,  csak az asszisztens közölte vele, hogy újabb vérvételre lesz szükség, mert nagyon  rosszak az eredményei.  A férfi visszaült a helyére, és elővette a kis noteszét. Beleírta, hogy hova kell mennie, és mikor. Aztán Monára nézett.  Halkan, szinte suttogva szólt hozzá.

— Ilyesmire is számítania kell,  asszonyom. Sok sok vérvételre. Most a sürgős vérvétel eredményére vár, ha jól sejtem.

— Igen, és nem igazán ismerem ki magam  még itt.  A vért az érkezésem után viszonylag gyorsan levették, de az eredmény sokára érkezik meg, úgy tudom.

Mona mellett ülőt éppen hívták az orvosi szobába, így üres lett  a szék. Árpád megkérdezte, odaülhet –e hölgy mellé..  Az bólintott,  a bemutatkozási procedúra után és lassan beszélgetésbe kezdtek.

Árpád elmagyarázta, hogy amikor az eredmény megérkezik, behívják a kezelőorvosához.  Az orvos pedig az eredmények alapján állítja össze a folyadékot. Lassan fog lecsepegni.

— Ettől fog  kihullani a hajam? – nézett kérdőn a férfira, de már látni lehetett a kétségbeesést a szemében.

— Erre most nem tudnék válaszolni, mert nem mindenkinek  hullik ki, ez sok mindentől függ. A kezelőorvos majd elmondja.  Az enyém már az első kezelést követően  harmadik héten megkezdte a hullást.  Pedig dús göndör hajam volt. Elviseltem, de ezt még férfiként sem könnyű.

—  Tudja Árpád, ez rémiszt meg a legjobban. A fájdalomtól és egyéb tünetektől nem félek úgy.  Csak a hajam maradna meg.

—  Ne aggódjon, ha úgy alakul, hogy mégis kihull… majd meg is fog nőni. Csak hasson a kezelés. Ez a legfontosabb.  Szabad kérdeznem mely szervet érint?

—  Méhtest daganatom van. Elég agresszív azt mondták.

— Őszintén  sajnálom. Nekem a tüdőmet támadta meg, pedig sosem dohányoztam. Már nyolc hónapja járok ide. Sugárkezelést is kaptam. Kicsit jobb, de sajnos áttétek is alakultak.  Ördögi kör ez. Sosem lesz vége úgy érzem, de azért bizakodó vagyok. Szerencsére a  családom sokat segít, támogat.

—  Én az édesanyámmal és a lányommal élek. A férjem  elhagyott bennünket. De nem bánom, mert már sok  gondot okozott.   Az ital volt a szerelme.  Mondja Árpád… - terelte el a szót  Mona…- melyik kezelés után volt a legrosszabb?  - már bátrabban mert kérdezősködni és a  mellette ülő széken levő asszonnyal is beszélgettek kicsit.

—  A  negyedik után.  Az volt a legrosszabb.  Szédültem, hányingerem volt és borzasztóan rossz   lett a közérzetem.  Fájt mindenem. A fejem főleg. Napokig nem tudtam enni. Erős szívdobogásom volt, ez még ma is megvan, főleg ha kicsit nyugtalanabb vagyok. Ilyen esetekben a levegővétel is nehézkesen ment.  Nem tudtam aludni, óránként felébredtem. Rázott a hideg.  Aztán szép lassan… néhány nap  után, ahogyan egyre több folyadékot ittam  csökkentek ezek a mellékhatások. Próbáltam elterelni a figyelmem, igyekeztem lekötni magam.  Fontos volt, hogy ne idegeskedjek. A nyugalom nagyon sokat segít a gyógyulásban. Családom sokszor megnevettet. Ez jót tesz.   Ezekre majd magácskának is ügyelnie kell.  Sokat muszáj  inni is, hogy kimossa a szervezetéből a mérget. Meg a vesét is óvja ezzel. Arra is számítania kell arra is, hogy injekciókat kell magának beadnia. Ez sem megszokott, de ki lehet bírni. 

Mona megköszönte a jó tanácsokat.

Amíg beszélgettek, úgy tűnt mintha gyorsabban menne az idő.  Körülöttük cserélődtek a betegek és a számára sem volt olyan elviselhetetlen a várakozás.

 Aztán Árpádot szólították a kezelésre.  Elköszönt az asszonytól. Mona pedig  beszélgetésbe elegyedett a mellette ülő betegtársával. Közben telefonon hívta a lánya, érdeklődött mikor menjen érte, s  elmondta, hogy több óra telik el majd,… mire hazamehet.

 Tán tizenöt perc  se telt el, az asszisztens lépett ki az orvosi szobából és hangosan mondta ki a Bodray Mónika nevet.   Mona remegő kézzel fogta meg a kis kötött kabátját és a táskáját.  Amikor belépett az orvoshoz és köszöntek egymásnak, már teljesen nyugodtnak tűnt, pedig minden porcikája reszketett.  Kezelőorvosa tájékoztatta, hogy mire kell számítania. Sajnos a hajától is el kell majd köszönnie. – közölték vele.  Nehezen, de tudomásul kellett vennie. Az orvos előtt nem akart sírni… aztán az események  olyan gyorsan követték egymást, nem is jutott ideje siránkozni.   Bekísérték az egyik kezelői szobába a nővérek… Nem oda ahol Árpád is feküdt.  Kicsit várnia kellett  még, aztán rákötötték az anyagot, és  néhány perc múlva  már folyt is a „koktél”, ahogyan a betegek egymás között hívták.  Nem érzett semmit, csak azt, hogy hideg van. Kegyetlenül fázott. Még az ajkai is remegtek.  Kötött kabátjába beburkolózott,  most nem volt kedve beszélgetni senkivel.  Ivott az ásványvizéből aztán  becsukta a szemét, és várta, hogy megnyugodjon a lelke.

Gondolatban messze járt… odakint pedig  eleredt az eső…

 

 

 2026. 10. 22. 

 Fotó: Filmrészlet.  Internet. 

 

Oldal: 225. Pár óra az örök csend előszobájában... (elbeszélés)
SZIRMOK- Ruder Jana írásai- fotói - © 2008 - 2026 - rojtok.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat