Szirmok

Köszönöm, hogy apró szirmaimat észrevetted...

mara_konyve.jpg

 

TÉVES HÍVÁS

 

Nem jött álom a szemére. Lámpát nem gyújtott, üldögélt az ágya szélén a sötétben. A felismerés, hogy a férje ma már nem jön, semmit nem csillapított izgatottságán. Mezítlábasan kibotorkált a konyhába, a hűtő ajtaját csak résnyire nyitotta, hogy minél kisebb legyen a kiszűrődő világosság. Egy pohár tejjel és pár darab keksszel a konyhaasztalhoz telepedett. Egykedvűen rágcsált; a hideg tej megnyugtatta.

   Révedezéséből a telefon hangja rezzentette fel. Idegesen nyúlt a készülék után, de nem a férje hívta, egy ismeretlen számot látott a kijelzőn. Tétován lenyomta a gombot, de nem szólt, lélegzetét visszafojtva hallgatózott. A hívó fél is néma maradt.

 - Halló! - nyögte végül az asszony elgyötörten.

 - Felébresztettelek, kedves? - hallott válaszul egy kellemes férfihangot. - Nem tudok elaludni, mert rád gondolok. Hallgasd csak!

   A telefonban tisztán kivehetőek voltak a szívdobbanások; szaporábbak a normálisnál, de szabályos ritmusúak.

   Megbabonázva figyelte, miközben érezte, tudta, jeleznie kellene, hogy ő nem a "kedves", ezek a dobbanások nem miatta, s nem neki szólnak. De hallgatott. Egy pillanatra elképzelte, hogy igen, megtörtént a csoda, valakiben érdeklődés ébredt iránta. Érdeklődés vagy több? Vágyta ezt a gyengédséget. Az esze, a szíve is kész volt a játékra, belemenni, elképzelni a folytatást.

Aztán megrettent. Mégse! Összerázkódva elhessegette a kísértő gondolatokat, és a készüléket az asztalra tette. Egy idő után elmosódott hangokat hallott:

 - Jó éjszakát, kedves!

   Hajnalig ezen a híváson járt az esze, annyi mindent a felszínre hozott. S ahogy reggel kialvatlanul, kábán elkezdte az új napot, megszeppenve tapasztalta, hogy lelkifurdalása van. Tolvajnak érezte magát, mert ellopott egy másik nőnek szánt szerelmes üzenetet. Egész délelőtt gyötrődött; hol szégyellte magát, mert két ember közé állva megbontotta az érzelmek áramlását, hol elnéző volt önmagával szemben, mert feltámadó elégedetlensége nyomán úgy ítélte meg, ő semmiképpen nem hibázott, s nem is vonható felelősségre. Még a lelkiismerete által sem.

   Délutánra sikerült megkötnie belső alkuját; elhatározta, felhívja az ismeretlen férfit, és megmondja neki, véletlenül hozzá futott be a hívása. Nem ment könnyen, az utolsó pillanatban mindig visszahőkölt.

   Már egész testében remegett, s ott tartott, hogy inkább törli a számot, amikor megérkezett a férje. Egy napos késéssel, kocsmabűzzel, piszkosan. Egy szó nélkül lefeküdt.

   Az asszony megvetően nézett rá, aztán kiment az udvarra, és minden dühét, minden keserűségét beleadva, lenyomta a hívó gombját.

   A második csengetésre vették fel.

 - Igen! - szólt bele vidáman a tegnapi hang, és lehalkította a háttérben szóló slágert.

 - Jó napot! Ne haragudjon, az éjjel valaki telefonált erről a számról, egy nagyon személyes, meghitt hívás volt... Nem tudom, kinek szólt, de hozzám érkezett... Elnézést, hogy akkor nem szóltam: téves...

 - Nem volt téves! - mondta a férfi fojtott hangon. - Egy ideje sokat gondolok rád... Először csak sajnáltalak... De most már jóval több, amit irántad érzek...

   Az asszonyt az ájulás kerülgette az izgalomtól. Úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni, és megszakította a hívást. De a következő pillanatban már tolakodott elő a kérdés: ki lehet? Próbálta visszaidézni a hangot: kié lehet? Talán a szám alapján megtudakolható, ki a férfi. Képtelen gondolat! Nem! És szinte eszelősen törölte ki a hívásokat.

   Másnap reggel a postaládában találta a férje készülékét. Ki volt a becsületes megtaláló, aki így tudhatta meg az ő telefonszámát?

   Egy ideig üzeneteket kapott rejtett feladótól: "Ne légy szomorú!", "Jól áll ez a piros ruha!", "Boldog névnapot!". Aztán egyszer: "Nem találkozhatnánk?" Ez volt az utolsó.

   Az asszony időnként bánta, hogy törölte a számot. Máskor megnyugtatta, hogy így történt, de még sokáig fürkészte az arcokat, merült el kérdésével a férfiszemekben: "Te voltál?"

   Ám a választ egyre inkább magába temette a végtelen időbe simuló múlt.

                                 @

 

Íme egy könyv, melynek előszavát én írhattam.  

masolat_-_p1020448.jpg

 

 

ESKÜVŐ

Lehunyom a szemem, és elképzelem...

 

Állunk a hegy tetején, havas fenyők körbe-körbe; ők lesznek a tanúink.

   Állunk ott a kedvesemmel, ünnepélyes meghittségben, lelkünk tiszta, vágyunk erős - zúzmarából a koszorúm.

   Kismadár szól a közelből:

    - Kedvesedet, kedvesedet, kedvesedet szereted-e?

   Összenézve rábólintunk; megrezzen a koszorúm.

   Újra kérdez a madárka:

    - Kedvesedet, kedvesedet, kedvesedet elveszed-e?

   Arcunk pirul, kezünk remeg, egy pillanatig hárman vagyunk.

   Két ember volt, két lélekkel, ott a hegyen, s míg a lelkek eggyé lettek - koszorúmból apró cseppek.

 

 

 

UTÓRENGÉS

 

A késő őszi napfény aranybarna ragyogással vonta be a várost. Egy álmosítóan unalmas hétköznap délután volt, a házak körül semmi mozgás, mintha megállt volna az idő. Csak egy asszony járta az utcákat, járta már órák óta. Lassan ballagott, jobbra-balra tekintgetve. Mélyeket szippantott a levegőből, melynek füstszaga volt, s még valami édeskéset is érzett, nem tudta, mi az, de hamvas szilvát, pirosló almát, szagos szőlőt képzelt hozzá.

Hirtelen megtorpant. Alig akarta elhinni, hogy megtalálta végre, amiért hetek óta bolyongott. Ezt a kicsi házikót kereste, ezt a fák között megbújót, ezt a mohás kerítésűt, ahol egykor menedéket talált, ahol jó szót, megértést kapott. Itt van a ház, itt van a kicsi öregasszony is! Most végre köszönetet mondhat neki még egyszer, ahogyan azt annyiszor elképzelte már.

A ház csendes volt. Az asszony lábujjhegyre ágaskodva, neszekre fülelve leskelődött át a kerítésen.

 - Piros nénit keresi? - zavarta meg egy hang.

 Összerezzent, odafordult.

 - Igen... Azt hiszem... Tudja, nem ismerem őt, csak egyetlen alkalommal találkoztunk, egy évvel ezelőtt. Ő segített, amikor rosszul lettem, éppen itt, a háza előtt. Azért jöttem most, hogy még egyszer megköszönjem neki.

- Azzal elkésett, kedves! Piros néni már a temetőben pihen... - szólt a nő a mindentudók fölényével. Fejét félrehajtotta, hatalmas tokája redőkbe gyűrődött az álla alatt. Vizslatva nézett az asszonyra, végigmérte tetőtől-talpig. Közben kényelmesebb pózba helyezkedett; egyik kezével a csípőjét is megtámasztotta, mint aki hosszasan kíván ácsorogni, hogy mindent elmondhasson Piros néniről, életéről, haláláról, meg más fontos dologról is, amit csak ő tud egyes egyedül.  Az asszony megérezte ezt, és zavartan motyogta:

- Sajnálom... Ez nagyon szomorú... Sajnálom... Viszontlátásra! - ezzel hirtelen sarkon fordult. - És köszönöm, hogy elmondta - biccentett hátra távolodóban.

- Nincs mit... - hallotta a háta mögül a csalódott hangot.

A sarokig sietősen kapkodta a lábait, nehogy a nő valamivel mégis visszatartsa. Ahogy befordult, rögtön lassított, de nem volt már kedve a sétához. Hiába a melengető napsütés, megborzongott. Dacosan rántott egyet a vállán, mintha így lerázhatná magáról a rosszkedvét. Kezeit mélyen a zsebébe dugta, behúzott nyakkal, szigorúan maga elé nézve, szinte futott, egészen a megállóig. Szerencsére a busz azonnal jött és ő gyorsan felszállt. Helyet keresett magának és kibámult az ablakon. Szomorú volt. Őszinte gyászt érzett az egyszerlátott öregasszony miatt, és bántotta a lelkiismerete; miért is nem jött előbb, hiszen hányszor, de hányszor gondolt rá, hogy felkeresi, hogy ajándékot is visz neki a hála-szavak mellé.

Az egyik megállóban egy szerelmespár szállt fel, az asszony előtt álltak meg összebújva, tekintetük egybefonódott, apróra tört, remegő mozdulatokkal simogatták egymás arcát, haját, és forró, becéző szavakat sugdostak.

Az asszony csak egy pillantást vetett rájuk, máris fájó sóvárgást érzett, és nemkívánt emlékei tolakodtak elő, bepárásítva a szemét... Megérintette egy régvolt érzés, s nem volt ereje tiltakozni. Óvatosan bontogatta szét az emlékcsomagot, készen arra, hogy az első kínzó sajgásra elengedje... De inkább jóleső bizsergéssel töltötte el, ahogy felidézte a kezdeti időt, amikor még minden szép volt és mámorító. Ám a mézbe lassan, észrevétlenül más is keveredett, s végül már csak a keserűséget érezte folyton, de mégsem tudta azt mondani a férfinak: „Vége!", még akkor sem, amikor kiderült, hogy felesége van. Hacsak gondolt a szakításra, mintha a szívét tépték volna ki!  És amikor mégis kimondta egyszer, a szavak tüzes parazsakként pottyantak ki a szájából, s majd belepusztult, amikor a szótlanul szenvedő férfire nézett, aki csak ült magába roskadva, párás-szomorú szemmel, száját keserűen összeszorítva. Nem bírta sokáig, átölelte, babusgatta, esedezett, ne vegye komolyan, élni se tudna nélküle. És amikor a férfi hazaindult, hirtelen az ujjára húzta az egyetlen gyűrűjét. Finom kis ékszer volt, kétszínű aranyból: középen egy apró gömb, melyet csavart karikák öveztek. A férfi tiltakozott. „Mire való ez!" „Hogy emlékeztessen rám, és hogy vigyázzon rád!" Így győzködte, míg végül a férfi kényszeredetten engedett. De a legközelebbi találkozásukkor bűntudatosan mentegetőzött: „Ne haragudj, elvesztettem!" Még ő vigasztalta, önmagát vádolva, hiszen miért erőszakoskodott annyira. „Ugyan, nem nagy dolog, csak egy ócska kis gyűrű volt." De a férfi begubózott. Úgy látszott, hogy erősen gyötrődik, s az asszony hiába próbált segíteni neki, nem tudott felengedni. Később mégis kibékültek valahogy, és csendesen összeborultak. Ám az eset után megkopott a nagy érzés, egyre gyakrabban veszekedtek, és egyre ritkábban találkoztak. Mindig a férfi volt az, aki hol ilyen, hol olyan kifogással lemondta a találkozót, végül pedig teljesen elmaradt. Ha az asszony olykor-olykor telefonon hívta, rendszerint a feleség vette fel a kagylót, és a férje persze sohasem volt otthon. Ilyenkor átbőgte az éjszakát, fogadkozott, hogy soha többé nem keresi, de aztán mégis újra meg újra próbálkozott. Nem akart semmi mást, csak a férfitól hallani azt, hogy vége. Úgy érezte, ennyi még jár neki, igen, megérdemli, hogy legalább közölje vele. Nem többet, csak ennyit akart. Titkon persze azt is remélte, ha beszélnének, ha a férfi meghallaná a hangját, újra feléledne benne az érzés... Mert nem múlhat el ilyen hirtelen, nem...!

A férfit egy csendes, szeptember-végi napon látta viszont. A metróban pillantotta meg, pár lépésnyire haladt előtte. Izgatottan fúrta át magát a tömegen, a mozgólépcső felénél ért a nyomába. Lendült a keze, hogy megérintse a vállát, de csalódottan fedezte fel, hogy a férfi mellett álló nő a birtokos biztonságával karol belé, a másik keze pedig laza könnyedséggel nyugszik a gumikorláton. Mohó tekintete jegygyűrű után kutatott, s hirtelen elsötétedett előtte a világ. Megfordult, és mint akit űznek, megindult lefelé a lépcsőn. Az emberek morgolódva húzódtak félre az útjából, egy idő után pedig rászólt a megafonhang is: „Kérem a zöldkabátos hölgyet, szíveskedjen a mozgólépcsőt rendeltetésszerűen használni!" Az asszony fájdalmas megadással elhúzta a száját, visszafordult a menetirányba, és felvitette magát. Odafönn felszállt az első buszra, és ment, ment, majd találomra leszállt. Ismeretlen volt számára a környék, de mindegy is, mert a saját házukat se ismerte volna fel. Lelkében iszonyú vihar dúlt, szinte rohanvást járta az utcákat, miközben egy belső hang makacsul hajtogatta: „Hazugság volt minden, minden!"

Teljesen kimerülten ért egy utca végére, egy kiserdőhöz, melynek tövében egy picike házikó állt, düledező deszkakerítését zöldre festette a rátelepedett moha. Megmarkolta az egyik lécet, szemét lehunyva a karjára hajtotta a fejét, s hitte, mint a kisgyerekek, ha ő nem lát senkit, őt se látja a világ. Hallgatta a befelé táguló csendet, melybe elárult szíve vert monoton ritmust...

A házból kicsike öregasszony bújt elő, figyelt egy ideig, aztán bátortalanul szólongatni kezdte:

- Mi van magával?... Rosszul van?...Hallja, hé!...Rosszul van?...Hozzak egy kis vizet?

A kerítésbe kapaszkodó asszony hangtalanul zokogott. Olyan távolról hallotta a szavakat, hogy alig észlelte, de ahogy mégis átnézett a kerítés résén, egy pici öregasszonyt látott maga előtt, aki kíváncsian közeledett felé, kissé félrehajtott fejjel, meg-megállva, mindig csak egy aprót lépve előre.

Nézte, nézte a könnyein át, s már nem tudott uralkodni magán. Jajongó sírás tört fel belőle, olyan erővel, hogy az öregasszony hátrahőkölt.

- Jaj, szegény teremtés! Magát valami nagy csapás érte!

Kinyitotta a nyikorgó kiskaput, az asszony mellé lépett, tenyerét simogatón felé emelte, de nem érintette meg. Keze félúton megállt a levegőben, óvón, féltőn, mintha egyszerre akarna áldást kérni, és a gonoszt távol tartani.

- Jöjjön be hozzám egy cseppet!... Így nem mehet tovább, még baja esik!... Jöjjön, no, jöjjön bátran!

Odabent jó meleg volt és kamillaillat. Amikor az asszony fátyolos szemmel körülnézett, a pici konyha a saját nagymamáját juttatta az eszébe. Nála is így voltak otthonos rendetlenségben egymás mellett a tárgyak: orvosságos fiolák és imakönyv, szemüveg és szentelt gyertya, egy fél kifli és a régen megállt ébresztőóra.

- Ne, ne itt! Oda be, a szobába! - terelgette beljebb az öregasszony, és egy kényelmes fotelra mutatott. - Így, ni! Várjon csak, mindjárt főzök magának egy finom mentateát, az majd megnyugtatja.

Amíg a néni a teafőzéssel bíbelődött, ő csendesen szemlélődve gyűrögette a zsebkendőjét. Sírása már elcsitult, csak néha-néha szipogott egyet.

 - El is készült, itt van, tessék! Kóstolja csak meg! Tettem bele egy kanálka eperpálinkát is, meglátja, jót tesz! Igya csak, igya bátran! - nyújtotta át a csészét, és maga is leült a szemben levő fotelba.

Amikor az asszony engedelmesen belekóstolt az italba, a finom pára körbecirógatta az arcát, felkúszott a hajába, és jólesően megbizsergette a fejbőrét. Miközben kortyolgatta a teát, lassan nyugalom és békesség költözött a lelkébe, teste elernyedt, arca kisimult.

- Ugye, jobb már? - hajolt felé ültében a kicsike öregasszony.

- Köszönöm. Nagyon jólesik - zavartan körülnézett. - Úgy érzem, mintha a nagymamámnál lennék!

- Nagy a rendetlenség, ugye? De hát én már csak így szeretem, így érzem jól magam. - szabadkozott a néni. Tekintetével követte az asszonyét, majd újra szembefordult vele. - Ha meg nem sértem, mi bántja ennyire?.. Nem kíváncsiság, higgye el, de jobb, ha kibeszéli magából...Veszélyes teher a bánat,  időnként ki kell rakni belőle...

Az asszony ránézett, csak egy tétova pillanatra találkozott a tekintetük, mégis megérezte, hogy az öregasszony olyan egyszerű, olyan tiszta, mint a mennybeszálló imádság. Zavartan lehunyta a szemét, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Meglötyögtette a bögrét, aztán gyorsan kiitta a langyosra hűlt maradékot, és felpattant.

- Köszönöm a kedvességét, de már így is túl sokáig voltam a terhére. Most már jobban érzem magam, és nem szeretnék tovább zavarni.

- Engem nem zavar, kedves! Üldögéljen csak nyugodtan!... A beszélgetést se erőltetem, ha magának kellemetlen. Csak azért gondoltam, hátha könnyebbítene a lelkén a kimondott szó...

- Nem, nem maradhatok, igazán mennem kell most már.

- Ahogy gondolja!

- Köszönöm... Nagyon köszönök mindent! - mondta az asszony kis szégyenkezéssel, és az asztalka sarkára csúsztatta az üres csészét, a megsárgult csipketerítőre, egy vidám-kék szemű Szent Antal-szobor lábaihoz.

Az öregasszony a kapuig kísérte vendégét.

- Van a közelben buszmegálló? - kérdezte az asszony a kapu előtt.

- Van, mindjárt a következő utcában... Ha a sarkon balra fordul, nemsokára meglátja majd...

- Még egyszer köszönök mindent! - topogott az asszony. Szerette volna búcsúzóul megölelni az öregasszonyt, de nem merte. - Viszontlátásra!

- Isten áldja, kedves! - hallatszott egy alig-sóhaj is. - Ha erre jár, kopogjon be hozzám! Szívesen látom...

- Úgy lesz...!

Az asszony szapora léptekkel indult el, nem nézett vissza, pedig érezte, hogy az öregasszony mindvégig néz utána.

Annyira elmélyedt a múltban, hogy észre se vette, a buszról már mindenki leszállt. A sofőr jóindulatúan megbökte a vállát.

- Asszonyom, a végállomáson vagyunk...

- Kissé elgondolkodtam...- hálálkodott erőltetett jókedvvel.

Felállt. A szeme sarkában reszkető könnycsepp lassan végiggurult az arcán. Gyorsan elmaszatolta, és sietősen leugrott a buszról. Pár méternyit vitte a lendület, akkor megtorpant. Hazáig egyetlen megálló csupán. Busszal menjen, vagy sétáljon egy kicsit? Tanácstalanul álldogált, akkor látta meg a virágárust; kicsike manó-asszony volt, csendesen ácsorgott. Egy csokor virág a karján, mintha dajkálná, a többi előtte, egy vödörben. A halványsárga krizantémok szirmait kócosra borzolta a szél.

Talán, mert a virágos olyan Piros nénis volt, talán másért, az asszony odalépett hozzá. Épphogy megállt előtte, az már nyújtotta is felé a virágokat.

- Sokáig ilyen szépek maradnak ám! - mondta, amikor elvette a pénzt.Az asszony, kezében a csokorral, elindult a buszok felé, aztán mégis úgy gondolta, hogy inkább gyalogol, s fordult is hirtelen. A mögötte siető férfi már nem tudta kikerülni, összeütköztek. Kis híja, hogy el nem estek, de a virágok kiestek az asszony kezéből, s a rohanó lábak alá szóródtak.

- Jaj, nagyon sajnálom! - szabadkozott a férfi, és megpróbált tenni valamit, de a virágok olyan szánalmas látványt nyújtottak, hogy visszaejtette őket. - Krizantémok... - nézett utánuk. - De miért krizantémok?!...Nem illenek magához... - Egy sajnálkozó grimasszal az órájára nézett. - Ajjaj! Késésben vagyok, muszáj rohannom. Felkapta a táskáját, gyorsan meghajolt, és nekilendült. Pár lépés után visszaszólt:

- Ha tavasszal újra összefutunk, ígérem, kap tőlem egy csokor ibolyát!

Az asszony mosolyogva nézett utána, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, s próbaképpen felidézte azt a képet, amelytől mindig annyira szenvedett: látta a feleség kezét, ahogy a gumikorlátot fogja, látta az ujján csillogó gyűrűt. Az ő elveszettnek hitt aranygyűrűjét.

Várt, befelé figyelve, aztán egy megkönnyebbült sóhajjal kinyitotta a szemét. Istennek hála, - már nem is fájt annyira!

                                  @@@

 

 

A kötet tartalmazza az ajándékot, melyet Józsa Mara  nekem írt.  Mintegy válaszul... a  Cseresznyefavirágok c. novellámra, aminek befejezése korántsem volt  pozitív kicsengésű. 

Mara gyönyörű írása, lélekmelengető...

(a képre egy töltőtollat helyeztem el, melyet  közel egy éve elhunyt barátomtól  kaptam, aki  Józsa Mara novelláit nagyon szerette) 

 

p1020450.jpg

 

KÖZÖS GYEREK

 

Ezt a novellát Ruder Janának írtam...
 
 
 

A közönség felállva tapsolt, amikor az előadás végén megjelentek a színpadon. A férfi, erősen húzta a jobb lábát, az asszony mégis őrá támaszkodott, így tipegtek aprókat lépegetve középre. Meghajoltak. Közben a férfi gyengéden megszorította az asszony kezét, és egy pillanatig oldalra nézve összecsippentette a szemét. Mosolyogtak.
   Az asszony almazöld selyemkosztümöt viselt és finom csipkéjű ekrü cérnakesztyűt. Fejét királynői tartással emelte fel, és bizalommal teli szelíd pillantással nézett szét.
   A férfinak hosszú ősz haja volt, amelyet a tarkóján összekötött. Arcbőre napbarnítottan feszes, ugyanakkor a szeme és a szája körül mély ráncokkal barázdált. Látszott, hogy frissen borotválkozott, az öltözékét gondosan válogatta össze, a cipőjére pedig kifejezetten kényes.
   Az asszony először mégis a parfümjére figyelt fel; megcsapta az orrát, amikor elvonult mögötte a társalgóban. A finom illat sokáig ott lebegett a fotelja körül. Az otthonban nemigen volt megszokott dolog, hogy ilyesmit használnak, kiváltképp nem a férfiak. Megjegyezte magának, s a legközelebbi találkozásukkor egy hosszabb mosollyal nyugtázta: az illathoz kellemes külső tartozik. A férfi rácsodálkozott, aztán barátságosan biccentett felé.
   Így indult az ismeretségük s pár nap múlva a parkban folytatódott. Az asszony egy félárnyékos padra telepedett a könyvével, de alig olvasott, olyan ábrándos hangulatba jött a májusi illatoktól, a körülötte bizsergő élettől.
 - Min mereng? - termett előtte hirtelen a férfi.
   Az asszony elpirult, mintha rajtakapták volna valami tilos dolgon, később meg azért restelkedett, hogy ilyen buta módon reagált.
 - Megengedi? - hajolt meg kissé a férfi és bemutatkozott. - Kürthy Vilmos, zongorista.
 - Tordasné, Anna... - becsukta a könyvet, és helyet mutatott maga mellett a padon.
   Sokáig beszélgettek. Főleg Vilmos vitte a szót, elmesélte, hogy ötvenévesen egy  agyvérzés vetett véget a zenei pályájának, s azóta sok minden másban is elhagyta a szerencséje. Anna csak mértéktartóan árult el magáról ezt-azt, legtöbbet a kedvteléséről beszélt: verseket, novellákat írogat. Remekül kiegészítették egymást, Vilmos lelkes előadó volt, Anna pedig hálás közönség.
   Teltek a napok, a tavaszból ősz lett, közben a két idős ember között egyre jobban elmélyült a barátság. Kölcsönösen tisztelték, és nagyra tartották egymást, ráadásul rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a másik leginkább szomjazott: Vilmos rendkívül gáláns és udvarias volt, Anna pedig figyelmes és gondoskodó. Nem csoda, hogy egy idő után kizárólag egymás társaságában érezték jól magukat, ugyanakkor mindig tudtak egymásnak valami újat mondani, mutatni.
   Egyik alkalommal a férfi egy vastag fotóalbummal érkezett a társalgóba. Mint két összeesküvő, a fejüket összedugva hajoltak a képek fölé, és halkan sutyorogtak, nevetgéltek. Anna a képeket nézve furcsa dolgot figyelt meg magán, a pár évtizeddel fiatalabb Vilmos is gyengéd érzéseket váltott ki belőle. Hirtelen ötlettel felsietett a szobájába, és réges-régi bonbonos dobozokkal tért vissza. Kiválasztott néhány képet, és Vilmos korabeli arcmása mellé illesztette őket.
 - Ilyenek lettünk volna együtt ötven évvel ezelőtt - mutatott kissé fájdalmas mosollyal az egyik párosításra. - Vajon észrevett volna, ha akkor összetalálkozunk?
   A férfi sokáig nézte a sok év előtti fiatal lányt.
 - Azt nem tudom, akkor hogyan lett volna Annácska, de én most visszamenőlegesen beleszeretettem magába. Lehetséges ilyesmi?
   Az asszony gyengéden megsimogatta a férfi kezét és elérzékenyedve bólogatott.
 - Maga is így érez? - lelkendezett Vilmos.
   Egyszerre indultak meg a könnyeik.
   Néhány nappal később a parkban sétáltak, alig beszéltek, csendben andalogtak egymás mellett.
 - Annácska! - kezdte a férfi. - El kell mondanom, mennyire örülök, hogy egymásra találtunk. És én most már soha nem szeretnék elszakadni magától.

 - Én se.

   A férfi mélyen meghajolt és kezet csókolt.

 - Milyen szép életünk lesz! Hálás vagyok az Úrnak.

 - De azért kár, hogy csak most találkoztunk, amikor lassan elfogy az időnk - sóhajtott az asszony.
 - Ne bánkódjon Annácska! Még sok szép évünk lehet.

 - Lehet... Lehet... De egy valami már nem - válaszolta az asszony. - Közös gyerekünk. És ez nagyon fájdalmas nekem.
   Vilmosra is átragadt az asszony szomorúsága, és hiába szeretett volna valami vigasztalót mondani, megszólalni sem tudott, úgy szorította valami a torkát, hát csak ballagtak tovább csendesen.

   Az időjárás egyre zordabb lett, az otthon lakói mind több időt töltöttek a nappaliban. Egyik délelőtt egy fiatalos hölgy a zongora mellé ült, és régi slágereket kezdett játszani. Pillanatok alatt körbevették, és csak érkeztek egymás után a megrendelések, ő pedig sorra játszotta egyik dal után a másikat. Vilmos is közelebb merészkedett, és megkockáztatta:

 - A Csillagok, és nyári éj című dalt bizonyára nem ismeri kedves Júlia!

   Az asszony hosszan bólintott, és ujjai máris repkedtek a billentyűkön. Vilmos lehunyt szemmel, halkan dúdolta vele a dallamot.

 - Az én dalom - suttogta alig hallhatóan a végén. Látszott, hogy nagyon felkavarja az élmény, ugyanakkor büszkén húzta ki magát.

   Júlia csodálattal nézett a férfira és mosolyogva kérdezte:

 - Van más szerzeménye is? Szívesen eljátszom, ha ismerem.

   A férfi felsorolt még néhányat, végigdúdolta őket a zongora vezetésével, aztán csendesen elvonult. Azt hitték, az emlékeivel akar lenni, tapintatból Anna se ment utána. De még aznap este odaállt Júlia elé, és hosszan beszélgettek. Anna a szeme sarkából figyelte őket.

 - Titok? - kérdezte a visszaérkező férfit.
 - Nem titok. A közös gyereken dolgozom, és megkértem Júliát segítsen benne.

   Anna nézett rá kitágult pupillákkal, hogy mit akar ezzel a bolondsággal, de Vilmos még pár percig élvezni akarta a helyzetet. Csak akkor fogta meg marasztalón az asszony kezét, amikor az, haragosan összeszűkült szemmel, fel akart ugrani.

 - Annácska! Nehogy elszaladjon! - mondta engesztelőn, és a zakója zsebéből néhány gyűrött papírlapot húzgált ki. - Egész délután dallamokat gyártottam, méghozzá a maga verseire. Annyira meghatott Júlia játéka, és annyi régi emlék tört elő, hogy már szinte fájt. Búsongtam egy sort, és akkor hirtelen bevillant, komponálni még tudok, ha játszani nem is. Mi lenne, ha meg is próbálnám? És sikerült! Olyan boldog vagyok! Nem érti? A maga verse, az én zeném! Mintha közös gyerekünk lenne!

   Anna csak annyit tudott kimondani:

 - Ó, Vilmos! - és záporoztak a könnyei megállíthatatlanul. Oly erővel tört ki belőle a zokogás, hogy mindenki rájuk figyelt, az igazgatónő pedig aggodalmasan az asztalukhoz sietett.

 - Nincs semmi baj - mondta a férfi is párás szemmel. - Csak nagyon boldog.

   Mindkét kezét rátette az asszonyéra.

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 63
Tegnapi: 265
Heti: 577
Havi: 3 365
Össz.: 468 824

Látogatottság növelés
Oldal: 25. Józsa Mara prózáiból válogattam
Szirmok - © 2008 - 2018 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: mese a pillangóról - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »