Csak hallgatom...- szeretem!
Amikor ezt a két dallamot hallgatom, mindig eszembe jut az érzés, amikor megtudtam, hogy meghalt , akit a barátomnak tudhattam. Aki megosztotta velem örömeit és szomorúságait. Aki az életének utolsó éveiben a bizalmába fogadott. Akivel esténként jó volt a világ dolgairól beszélgetni, ... vitatkozni, eszmecserét folytatni. Szélesítette látókörömet, bővítette szókincsemet. Aki háromszáz kilométerről is megérezte, mikor van szükségem egy egy bátorító, kedves szóra, képre, vagy dalra... A barátom betegsége, majd halála, még erőteljesebben ébresztett rá arra a tényre , hogy az életünk valóban csak egy múló pillanat. Mindennél értékesebb perceinket becsülni kell. Meglátni a szépet, örülni a napfelkeltének. Sosem voltam az az ember, aki konfliktusokat generál, vagy részt vesz abban. Néha elengedhetetlen volt, hisz a munkámnak ilyen része is van, de alapvetően veszekedést kerülő ember vagyok. Ami semmiképpen nem azonos azzal, hogy nem mernék szembenézni a gondokkal, problémákkal. A megoldásokat keresem, és nem görgetem magam előtt hetekig az adott helyzetet, gondot. Lélektársam halála óta, ez a tulajdonságom felerősödött. A hála, melyet érzek iránta, mára már kinyújtózott. Kiterjed szinte mindenre. Hálás vagyok a mindennapokért, az esőért, a fákért, napfényért, a madarak röptéért...
Hálás vagyok azért, hogy láthatom a színeket, érezhetem az ízeket, s azért is , hogy járni tudok... kezemmel érinthetek, munkába foghatok. A barátom elment, de itthagyott nekem egy kis kesztyűt, egy gitárpengetőt, s egy tollat. Magammmal hordom őket, mert fontosak nekem. Emlékeztetnek arra, hogy megtanított egy fontos dologra: az életünk érték! Egyszeri és megismételhetetlen. Vigyázni kell rá, ahogyan a barátságokra is. Meg kell tanulnunk hálásnak lenni mindenért... amink van. A bennünket körülvevő környezetért, és óvni, vigyázni ...
2013. 08. 16.