Szirmok

ÖRÖKSÉG

Gyermekként sokat voltam egyedül. Megszoktam, hogy el kell foglalnom magam. Volt egy babám is, a nagybátyámtól kaptam. (ma is őrzöm még…) De legjobban zenélni szerettem . Oh, nem egy csodás valódi hangszeren, hanem saját gyártásúval. Egy deszkába vertem szögeket két sorban, és azokat kötöttem össze, többféle befőttes gumival. Egyik vékony, másik vastagabb stb …ez volt a gitárom… vagy citerám. Mikor minek láttam, és énekeltem hozzá. Csuda jó volt! A zenéhez való vonzódásom első megnyilvánulása lehetett . Igaz, énekelni is szerettem, amióta a világon vagyok, úgy emlékszem, hogy  mindig is  énekeltem. 

Én még szerettem a kukorica babát, a haját fonogatni…, játszásiból főzőcskézni.
Rajzolgatni a homokba, estenként az újságok szélére firkálgatni a formákat, ahogyan a kezem vitt és vitt   a betűk csodálatos birodalma felé… Később már saját füzetem volt, mert látták otthon, hogy sem képek, sem betűk nélkül nem bírom…

Az udvart, a homokos talajt is teleírtam, vagy rajzoltam…

Azt, hogy mikor tanultam meg igazán olvasni, nem tudom, de azt biztosan állíthatom, hogy mire elsős lettem, már folyékonyan ment. Ettől kezdve egy új világ tárult elém! Egy csodálatos univerzum, ami még ma is fogva tart.
Bármivé válhattam, amelyik szereplő csak akartam lenni… belebújtam a képzelőerő segítségével a szereplő bőrébe  és vitt, sodort magával…Csodálatos helyekre, érdekes szituációkba. Voltam királylány és kisvirág, lehettem aranyhal a tengerben, mindenkit megmentő jó tündér, s változhattam szép, aranyhajú hercegnővé is, aki előtt még a király is meghajol,... de lehettem a bátor királyfi is, aki mindenkivel megküzdött azért, aki fontos volt a számára…

Egy kis házikóban, tőlünk a harmadik szomszédságban... élt egy idős házaspár. Vajdáék,   talán hetven év fölöttiek lehettek. Szerettem őket, mert olyanok voltak, mint a mesebeli öregember és az öregasszony, akiknek nem lehetett gyermekük.  A házukba belépve mindig nagyon rossz szag csapott meg. Szinte sosem, vagy nagyon ritkán, talán csak nyáron szellőztettek. Áporodott, dohos szag…Néha még most is érzem, ha rájuk gondolok. Alkalmanként én kértem, hogy nyissunk ki egy ablakot, mert különben köhögnöm kell, és az megszakítja a folyamatos beszédet.

Hívtak magukhoz, szerették, ha náluk vagyok, mert sokat énekeltem, s ők  szerették hallgatni a hangomat,... néha velem énekeltek. János bácsi  is szeretett énekelni. Sok szép népdalt hallottam  az öreg Vajda János bácsitól. Tőle tanultam a számomra ma is még legkedvesebb népdalt..”a szivárvány havasán felnőtt rozmaring szál… „ kezdetűt…amit azóta is azóta is sokszor elénekeltem. Szinte mindenkinek, aki közel állt hozzám!

Nekem szabad bejárásom lett a házukba, mert megbíztak bennem, s mert egyetlen szórakozásuk az volt, hogy imádták a meséket.

Kértek, hogy olvassak fel nekik, ha lehet, hetente többször is.
Ez olyan kérés volt, aminek nem lehetett ellenállni. Nagyon sok  meséskönyvet kölcsönöztem a könyvtárból és faltam őket!  Vajdáékkal pedig mindig megosztottam a legszebbeket, s ők szinte áhítattal hallgatták.

A háromágú tölgyfa tündére, vagy a Világszép Nádszálkisasszony…Grimm mesék, a Hetvenhét magyar népmese, Móra Ferenc történetei… Honza.. meséi, aztán a török mesék, és még rengeteget mese, ami nem is jut most az eszembe.  Az én kedvencem a Szép Cerceruska volt, és az Erdei anyóka….Marék Veronika Csúnya kislány című remek meséjét tán száznál is többször olvastam.   Sok kedvenc mesém van még, felsorolni is nehéz lenne. 

Vajdáék abban az időben, mindig szép csendben hallgatták. Ha tréfás volt, nevettek, ha szomorú, Margit néni még sírni is szokott. Nagy berliner  kendőjét magára tekerve hallgatta… Örökké fázott. Az öreg János bácsi pedig még pipázott is közben, de a mese végére mindig letette és tapsolt, szerinte én csempészem be az életükbe egy kis színház félét, a gyönyörű mesék segítségével. Rádiójuk sem volt, csak az öreg petróleum lámpás világított esténként, ahogy nálunk is otthon… Televízióról még nem is hallottunk.

Békét, nyugalmat árasztó, meghitt esték voltak ezek...
Vajdáék imádták a sós perecet és a krumplis pogácsát… Ha Édeském azt sütött, mindig vittem nekik.
Jó volt együtt lenni, nagyon sokat beszélgettünk. János bácsi is mesélt a régi szép időkről, amikor még híre hamva sem volt a falvakban a könyvtárnak...

Fizetséget is kaptam ám én a sok meséért. Olyat, amilyen keveseknek adatik csak meg, mert az igazi, és őszinte szeretet soha nem pénzben, vagy aranyban mérhető...Rám hagyták a kertjük közepén pompázó hatalmas cseresznyefát.  Talán ezért vagyok szerelemes a mai napig is a fákba,... a cseresznyefavirágokba…, a virágban pompázó vadgesztenyefákba..., de sorolhatnám.  A hatalmas fa ott állt és szinte hívogatta az utca gyermekeit, de mit is mondok, a falu gyermekeit. 

Istenem, milyen sok cseresznyét szedtem én arról az óriás fáról, s másztam fel a magas ágakra, ahonnan szinte a fél falut be lehetett látni. Nagy cseresznye fülbevalókkal pedig díszítettem magamat... A két kis öreg, meg boldogan nézte, ahogy az utcabeliekkel dézsmáltuk a fát. Ugye,  mondanom sem kell, hogy nagyon vigyázva az ágakra…még a faleveleknek sem eshetett bajuk!
Mesékért, dalokért , tehát én egy hatalmas fát kaptam, mert ők azt mondták, én mindig ehetek a gyümölcsből, szabadon szedhetek bármikor. Ha pedig ők már nem lesznek az élők sorában, ez a fa az én tulajdonommá válik.
Mostanában sokszor eszembe jutottak a Vajdáék…

Időnként megrohannak az emlékek...

Közel negyven év telt el azóta…..a nyáron éppen arra jártam. A döbbenettől szólni sem tudtam!

Ott állta fa, …pompázott. Ágai megvastagodtak, levelei fényesebbek lettek… Egy park létesült ott a házak helyén, s a park közepén pedig, ott magasodik az én gyönyörű „örökségem"

Megöleltem kicsit, mert a vastag törzset  már nem lehetett  átkarolni.   Kértem, várjon még rám, mert biztosan eljövök még...

2007. 

Ciklámen

Tegnap az óvodában egy kisgyerek átadott nekem egy csokor hóvirágot.
Azt mesélte, hogy a testvérével szedték….
Suttogva köszöntem meg, majd a délelőtt folyamán hosszasan meséltem arról, hogy nem szabad leszedni a hóvirágot, mert hogy védett, s hogy miért is az.
No meg, hogy a virágok is a természetes lelőhelyükön a legszebbek, kár a vázába tenni őket.
Aztán eszembe jutott valami, ami velem történt meg már nagyon régen….
Kislány koromban gyakran töltöttem a nyarat Zalában, pontosabban Kilimánban.
Unokanővéremnek akkor udvarolt egy fiú, Bandinak hívták. Nagyon helyes fiú volt, számomra rendkívül szimpatikus. 
Ebben az időszakban talán hat - hét   éves lehettem. Az unokatesómat csak úgy engedték el otthonról vasárnap délután, hogy engem is a gondjaira bíztak. Persze nem örültek nekem, de hát mit tehettem én…

Kolonc voltam…, jó lett volna valahogy megszabadulni tőlem… de nem lehetett.
Úgy döntöttek, hogy a közeli erdőbe mennek sétálni.
Engem majd úgy is leköt ott a sok szép minden…, nem figyelek rájuk.
Emlékszem… előttük haladtam. Néha hátra pillantottam, s láttam, hogy csókolóztak. Gondoltam magamban, ne aggódjatok, nem árullak én el benneteket…
Egyszer csak valami különlegesen lágy illatot éreztem. Soha nem találkoztam még ezzel az illattal. Semmihez sem hasonkítható,  mesébe  repítő  érzéssel. Hamarosan felfedeztem az illathoz tartozó gyönyörű virágokat is.
Akkor láttam először erdei cikláment. A nevét csak később tudtam meg, Iluskáék elárulták.  Nagy csokorral szedtem belőle , s teljesen megfeledkeztem  a mögöttem andalgó szerelmespárról.
Arra is tisztán vissza tudok gondolni, hogy a nagynéném, Édeském ( szeretett nagymammám)  testvére ,akit én Bözsi keresztanyámnak hívtam és nagyon szerettem,  nagyonörült a virágnak, amikor hazavittük , s unokanővérem sem lett az erdei séta miatt megdorgálva.

Aztán évek, évtizedek teltek el… Bandiról nem hallottam, az unokanővérem máshoz ment feleségül, s mára már ötszörös boldog nagymama. Nagynéném, ( Bözsi keresztanyám)  pedig már 40 éve is elmúlt, hogy  a testvéreihez költözött, az angyalok közé... Rengeteg emléket őrizek abból a korból, amikor náluk töltöttem a nyarat. ( Majd nyugdíjasként, tervezett regényeimbe építem ezeket )  A ciklámen így örökre  az egyik legkedvesebb virágom lett. 
Néha, amikor találkoztam egy - egy nemesített ciklámennel, ( sokszor kaptam ajándékba cserepes nemesített növényt)  mindig eszembe jutott, hogy milyen más volt az illata, a formája  az erdei ciklámennek. Sajnos többé nem adatott meg nekem, hogy az illatában és a szépségében gyönyörködjek.
Néhány éve történt, hogy az óvodából szülői értekezlet miatt, elég későn értem haza, már kezdett sötétedni… ha jól emlékszem augusztus vége  volt.
Ahogy a kilincshez ért a kezem.  Idegen anyagot is fogtam vele… tisztán éreztem, hogy valami növény. Az illatát is, ami ismerős volt  de nem volt időm gondolkodni, hogy beazonosítsam, mert gyorsan kinyitottam az ajtót, villanyt kapcsoltam és akkor ott, földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas erdei ciklámencsokrot tartottam a kezemben. Annyira örültem, hogy azt elmondani nem tudom. Nem tudtam szabadulni tőle, hol ide, hol odavittem. Még sírtam is örömömben,  emlékek halmaza tódult elém. 

Vajon ki tehette oda a kilincsre akasztva… A férjem nem lehetett, hisz akkor éppen Németországban dolgozott.
Ki gondolhatott ilyen szeretettel rám? Napokon át kérdezősködtem, de senki sem tudott hasznos információt adni.
Hát gondoltam: akárki is legyél, Te kedves virághozó.., áldott legyen a neved, amíg csak élsz!
Rohantak a napok, megint eltelt egy-két év.

Nagyfiammal Budapestre utaztunk egyetemi felvételire, már kora hajnalban ott ácsorogtunk a buszmegállóban, amikor a láttuk, hogy nem csak mi utazunk ilyen korán, hanem a falu egyetlen gombázója is.
Nem is tudtuk az igazi nevét, csak mindenki gombás Sándornak hívta.
Ő úgy ismerte a környező erdőket, gombákat, mint a tenyerét. Kosárszám hordta fel Budapestre eladni.
Tavasszal, meg a hóvirágot kötötte csokorba, azt vitte fel a fővárosba.
Ezzel kereste meg a mindennapi a betevőt.
Egyedül élt, a feleségét régen eltemette, gyermeke meg sosem volt.
Nem bántott ő senkit, csak néha bolondosnak tartották, mert magában beszélt.
Gombás Sándor tehát utazni készült, kosarában most is vitt valamit, letakarva.
Köszönt… s beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt ő buta ember, többet tudott a természetről, mint azok, akik csak a könyvekből tanulmányozzák.

Szinte sajnáltam, hogy megérkezett a buszunk, mert szívesen hallgattam volna még, ahogy mesélt, beszélt. 
A kutasi vasútállomásra érve már nem láttam Őt… csak amikor Budapesten, a pályaudvaron álltunk, akkor köszönt oda újra. Megemelte a kalapját, aztán halkan odasúgta a fülembe…" hiába tiltották meg a ciklámen szedését…azért magácskának még egyszer viszek egy csokorral a Baláta - tó mellől.. mert én tudom ám, hogy magácska   szereti a szépet”
Mielőtt bármit is mondhattam volna, eltűnt a szemem elöl.
Megoldódott a rejtély…
Az ígéretét azonban nem tarthatta be, - tehát nem sértette meg már miattam a törvényt, - mert két éve  múlt, hogy baleset érte. Egy autó gázolta halálra…miközben  két falut összekötő úton gyalogolt.  Szeretettel emlékezem rá...

2008. március. 

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat