Tíz év

(A próza előzménye, a Cseresznyevirágok-( a 76. a felsorolásban)  című novellám folytatása) 

 

 

Az est még alig telepedett a házakra,  villódzó fényeknek garmadája árulkodott arról, hogy december vége van. Itt-ott petárdák hangját is lehetett hallani.  Edina ilyenkor mindig elszomorodott. Eszébe jutott a sok kutya, akik rettegve rohannak ki a nagyvilágba, félelmük erősebb mindennél. Arra is gondolt, hogy egykor édesapja milyen nagy gondossággal figyelt a jó öreg kuvaszra. Mindent megtett a kutya biztonságának érdekében. Még rádiót is elhelyezett a fekvőhelyének közelében, hogy tompítsa a zajokat, és sokszor kiment hozzá, a kazánházba, hogy biztosítsa Tilinkót arról, … itt a gazdi, és nem kell félnie.

Ha az édesapjára gondolt, mindig könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó ember volt. Megszépítette a gyerekkorát az odafigyelésével, szeretetével.  Hozta – vitte az óvodába, iskolába, amíg kicsi volt.  Soha nem bántott volna meg senkit, ha módja volt rá, inkább mindig csak adott.  Olyan ember volt, akire mindenki fölnézett.  Szorgalmas, törekvő és becsületes.  A hazugságot gyűlölte a legjobban.  Még a kegyes hazugsággal is hadilábon állt. Pedig arra neki is szüksége volt, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg lett.  Nem akarta elárulni a családjának, legkevésbé a kislányának, akit rajongásig szeretett.  Tíz éve ment el, aztán két évre rá… az édesanyja is követte.  Edina akkor alig múlt el húsz éves…

 

Mennyi év telt el, s most megint közeledett az év utolsó napja. Sok helyen még a maradék karácsonyi finomságok maradékait fogyasztották, és kényelmesen hátradőlve, kinyújtózva a kanapén… nézték a televízió műsorát. Várták az év búcsúpillanatait és reménykedtek egy szép új esztendőben, ami talán elhozza álmaik megvalósulását.  Az egész évi munka után jólesett ez a pár nap nyugalom mindenkinek, aki otthon lehetett. Sokaknak azonban nem adatott meg a pihenés, mert az ünnepnapokon is hívta őket a szolgálat. Szántay Edina nagy pihenést tervezett.  Régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy néhány filmet megnéz, és olvas olyan könyveket, melyek hosszú ideje várakoznak a könyvespolcon.  A szerkesztőség persze most sem zárt be, de a főszerkesztő most úgy döntött, megjutalmazza magát néhány napra.  Elhatározta azt is, hogy kimegy a sírkertbe is szülei nyughelyéhez. Szégyellte, hogy már több mint két hónapja nem járt a temetőben. Igaz, külföldön tartózkodott hosszú ideig, hazajövetelekor szembesült a felhalmozódott teendőkkel.  Megfogadta már régen, hogy minden karácsonykor visz mécsest Korpás Bálintra. Egykori főszerkesztőjének köszönhet mindent. Ő segítette, támogatta, egyengette az útját, amikor még csak gyakornok volt. Olyan feladatok elé állította, amiben kipróbálhatta önmagát… s ezzel lehetőségeket nyújtva fejlődésre, és arra is, hogy majd átvegye a helyét a főszerkesztői székben. 

 

 A lakóparkkal szemben, egy hatalmas fenyőt díszítettek fel, a mellette levő Nagy Bank üvegépülete visszatükrözte a fényét… és maga az épület is ezüstben csillogott. Edina szerette ezt a csendes téli estét. Forró teával a kezében nézelődött az ablakon. Régi karácsonyok jutottak az eszébe… amikor még gyermek volt, szüleivel együtt mentek az éjféli misére.     Mára mindez már csak szép  emlék.  Pedig milyen szép is volt, a pásztorjáték… igen, ott ismerkedett meg, illetve ott látta először Fonyódi Antalt.

Elmosolyodott, miközben a régi képek villantak fel a szeme előtt. Vajon mi lehet most Antallal…  hol él, mit csinál…  vetődött fel benne a kérdés.

 

-

 

Az alföldi kisvárosra, mintha porcukrot hintettek volna! A gyerekek még ennek is nagyon örültek, bár hóembert nem lehetett belőle készíteni és még a hógolyózáshoz is kevésnek bizonyult.  Mégis olyan jó volt végignézni a házakon, utcákon. — De jó is lenne, most kimenni, kicsit sétálni -  gondolta  Antal, de ahogyan az asztalára nézett, tudta, hogy ez most lehetetlen. Az ágy is hívta még vissza,  hisz még csak most jött haza Ausztriából, ám első a kötelsség. Erre tannították a szülei. Nem engedheti meg magának, hogy elodázza a dolgozatok javítását.  Annyi minden teendő van még az új esztendőre is marad bővel a a téli szünet végeztével.  Persze, jó volt kikapcsolódni  és kellett is, mert nagyon sok feladaton van túl… Ajándék percek voltak a síelés  pillanatai,  az a néhány nap  Hochkarban   felejthetetlen élményekkel gazdagította. Régi vágya volt, eljutni erre sokak által dicsért síparadicsomba. Még az egyetemre járt, amikor kollégiumi szobatársa, Szénás Zoli mesélt neki erről a helyről, ahol a szüleivel karácsonyozni szoktak.  Már akkor elhatározta, hogy  majd  valamikor elmegy oda. Azóta sok év telt el.  Antalnak most adódott rá lehetősége, vagy talán lehetett volna korábban is, de valami mindig fontosabb volt. Például az is, hogy végre ne legyen jelzálog a lakásán. Szerette ezt a lakást, amit több, mint tíz éve vásárolt. Talán azért is volt olyan fontos, mert ebben a lakásban járt néhányszor  a nagymamája is, akit nagyon szeretett.  Gyerekkorában sokat voltak együtt, amikor a szülei dolgoztak és tőle hallotta a legszebb meséket, de sok mindenben támogatta Antalt a tanulmányai során is. Amikor elkezdett tanítani az általános iskolában, szülei mellett a nagymama is nagyon büszke volt.

Lassan eltávolodott az ablaktól és az íróasztalához ült, hogy a sok dolgozatot kijavítsa, ám alig nyitotta kis az első biológia füzetet, egy másodpercre felvillant előtte , hogy mit is álmodott. Hirtelen felállt és a könyvespolcra nézett. Ott  a legkedvesebb könyvei előtt várakozott a kép… a nagymama képe.  A  férfi szemét egy pillanatra elhomályosították a könnyek.

 – Mit is mondtál nekem  álmomban, nagymama ? -  próbált visszaemlékezni, miközben kezébe fogta a képtartó  kitámasztó pántját…

-

Az óévet elbúcsúztatták az emberek nagy csinnadrattával, tűzijátékkal, zenével, ahogyan szokás. Pezsgős üvegek garmadája ürült ki ezen az egyetlen éjszakán. Hangos üdvrivalgással  köszöntötték az új esztendőt éjfélkor.   Edina nem akart bulizni, s nem vágyott társaságra sem.   Nem emlékezett arra, hogy valaha egyedül szilveszterezett volna,  s most ezeket a napokat, órákat szinte ajándéknak tekintette.  Még pezsgőt sem bontott, úgy gondolta, majd a szerkesztőségben úgy is koccint a kollégákkal, az bőven elég lesz. Olvasott, kicsit nézte a tv-t ,  és az internetet is böngészte egy keveset. A telefonját már régen kis hangerejű rezgésre állította, mert nem szerette, ha a csengőhang bárhol zavarólag hat. Azt a fekete pulcsit kötötte tovább filmnézés közben, amit már nagyon régen elkezdett, de valahogy sosem sikerült befejezni. Eldöntötte, hogy most befejezi.  Mert jó lenne felvenni végre, hisz olyan különleges puha pamutfonálból készül, ami télen jó szolgálatot tesz a veséknek.  Még évekkel ezelőtt vette egy erdélyi út alkalmával. Ráakadt egy jó filmre is amit még nem látott,  kedvenc színészével a főszerepben, és azt nézte,  míg el nem álmosodott.  Viszonylag jól aludt, bár a Nagy Bank fényei beszűrődtek az ablakon, s  némi hangoskodás is  tördelte a csendet,  de ezek már nem tudták felébreszteni.

Álmában újra abban az idősotthonban járt, ahova egykor ellátogatott.  Reggel, amikor felébredt, már nem emlékezett pontosan az álmára, de halványan mégis felderengett, hogy a kastélyszerű épület udvarán járt, és beszélgetett valakivel. De kivel?  Próbált visszaemlékezni, de nem sikerült.  A reggeli kávéját kortyolgatva arra gondolt, hogy biztosan azért álmodott a régi épületről, mert napok óta azon járt az esze, hogy Korpás Bálint nyughelyéhez is el kell mennie. Nincs is olyan messze a szülei sírjától.  Arról már gondoskodott, hogy legyen otthon szép virág, és mécsesek is, amit a nyughelyekhez visz.  

Még pár percig időzött, s az ablakon át figyelte a lassan ébredező várost. Nézte , ahogyan az emberek jönnek, mennek az utcán.  Szeretett itt élni. A város szívében, a harmadik emeleten, ahol az erkély olyan hatalmas volt, mint egy kiskert. Talán ezért az erkélyért választotta néhány éve ezt a lakást, de csábította a nagy park is. Jobbról a Nagy Bank, balról a park, tele gyönyörű fákkal, virágokkal és közepén egy kis tóval.  Bár most tél van, és csak a tuják és a fenyők zöldek, de még télen is szép. 

Nem is akarta nagyon húzni az időt, felöltözködött, bepakolt a kocsiba és már indult is.  Újév napján úgy sem járnak sokan a temetőbe, hisz ilyenkor még a szilveszter éjszakai fáradalmakat pihenik ki az emberek…

-

A temetőkert valóban csendes volt,  csak a szél simogatta meg a fákat, bokrokat, és a sírköveken néha megpihenve gyűjtött erőt ahhoz, hogy újra megborzolja a  fák ágait.  Nem volt túl hideg, de a januári nap sugarai nem  melegítették Antal hátát. Pedig hosszú percekig állt nagymamája sírkövénél.  Élő virágot szeretett volna vinni, de január elsején nincsenek nyitva a virágüzletek.  Így aztán elhatározta, hogy a nagyi kedves virágát, ami mindig nyílott a kertjében, sokszor az ablakpárkányán is   selyemvirág képében hozta ki a temetőbe. 

  — Látod nagymama , végre eljöttem hozzád. Álmomban azt mondtad… „Gyere el Antikám… „  hát itt vagyok.  Jó, hogy eljöttem.  Hoztam neked kéknefelejcset is, ez most nem hervad el és nem is  viszi el a fagy. Majd  hozok a szép tulipánokból is, ha legközelebb jövök.   Nyugtalan voltam egy ideje, és most itt ebben a csendben, mintha más lenne a levegő.  Annyi mesélni valóm lenne,  nem is tudom hol kezdjem. Tudom mennyire  örültél a diplomámnak, s milyen büszke voltál arra, hogy tanítok.  Azóta már több továbbképzésen is részt vettem.  Nagyon szeretem a munkámat.   Tudom, nem örülnél annak, ha élnél… hogy még nem házasodtam meg. Még nem találtam meg az igazit…

 

–Drága Nagymama , bárcsak hallanád, amit mondok… bárcsak itt lehetnél még-   sóhajtotta Antal, olyan halkan, mintha attól félne hogy meghallja valaki. De nem hallotta senki. Talán csak a fákon táncoló szél, s  az a pár cinke, ami a közeli nyírfán keresgélt élelmet,  és néhány veréb, melyek ott ugráltak a  sírkertben.  Távolból egy fakopáncs hangja hallatszott,  és néhány varjú károgott a  magasban. Antal   elhelyezte a virágokat a síron, aztán még pár percig állt szótlanul és lassan a kijárat felé vette az irányt. Nem sietett, lassan lépkedett, néha néha rápillantott egy egy sírkőre, elolvasta a neveket, de nem találkozott ismerős névvel.   A  temetőkert bejáratánál egy nőt pillantott meg, aki virágcsokorral és mécsessel a kezében  haladt a bejárattól balra.  Fura érzés kerítette hatalmába, mintha egy hang azt súgta volna, hogy maradjon, ne menjen ki a kertkapun.  A hangra azonban nem hallgatott,  és a nagy kovácsoltvas kaput  betette maga után, de még visszanézett.  Látta, amint a hölgy lepakolta a kezében levő virágokat , és   a bejárat felé fordította a fejét. Néhány másodpercig nézték egymást, bár a távolság akkora volt, hogy az arcokat nem lehetett jól kivenni.   Antal indult meg előbb, és beszállt az autóba.  Néhány másodpercig még tapogatott ezt - azt , majd elindította a   kék Suzukit.  Elhaladt a szép fehér autó mellett, később jutott eszébe hogy a márkáját sem nézte meg, pedig biztosan azé a hölggyé  az autó, aki a temetőkertbe érkezett. Milyen érdekes- gondolta Antal…  rajtam kívül még másnak is éppen  újév első napja jutott az eszébe?

Hazafelé sem sietett, végigautózott a városon, hogy megnézze nagymamája egykori otthonát.  Nem szállt ki az autóból, csak egy kis ideig állt az út szélén. Szinte rá sem ismert az öreg házra. Tele volt az udvara mindenféle kacatokkal, és az egyik ablak üvege is hiányzott. Úgy tűnt, mintha nem is lakna benne senki, ám a kéményen füst gomolygott.  Szomorú tekintettel nézett végig a házon, az udvaron, ahol valamikor nagyon sokat játszott.  Itt, ebben a kis kertben, ahol most  a szél által összefújt őszi avarhalmaz sírdogál… egykor  tulipánok, nárciszok, kéknefelejcsek nyíltak. Gázpedálra lépett és igyekezett hazafelé. Vezetés közben,  gondolatai a gyerekkorába vitték…

 -

 

Szántay Edina már kora reggel a szerkesztőségbe  ment. Irodája szekrényében, egy különleges kis  rejtett  rekeszben  néhány üveg pezsgőt, száraz ropogtatnivalót rejtett el, még mielőtt Cottbusba  utazott volna.  Három hetet töltött ott, egy baráti meghívásnak tett eleget, ugyanakkor több újság szerkesztőségébe is ellátogatott, hogy tanulmányozza az online lehetőségeket is.  Járt Berlinben, Potsdamban, Gubenben, és még több kisvárosban. Megtekintette a nevezetességeket, néhány fotót is készített. Régi álma volt, hogy találkozzon egykori  barátnőjével, aki a helyi szerkesztőséget irányította Németországban. Valaha együtt tanultak az egyetemen, média szakon. Szandra német férje volt a tulajdonosa az ottani lapnak. Sok tekintetben volt más mint az Esti Szivárvány. Tervei között szerepelt, hogy majd egy kis előadást tart az utazásról a szerkesztőség tagjainak, és az elképzeléseiről is .  Most azonban arra kellett koncentrálnia, hogy hosszú szünet után  levegye helyettese  válláról a felelősséget, és végre koccintsanak az újesztendő örömére.   Amíg a kis szekrényből pakolt,  gondolatai a temetőkertben látott férfi körül időztek. Ismerősek voltak a férfi mozdulatai.  Ahogyan lépett, és a temetőkapuból amikor feléje fordult,  emlékeztették  arra a gyerekkori rajongásra, amit még nyolcadikosként érzett a fiatal tanár iránt, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Még a barátnőjének sem mesélte el, hogy milyen zavarba jött mindig, ha a folyosón, vagy  az iskolaudvaron megpillantotta a férfit. Egy alkalommal váltottak csak szót, amikor Edina egy irodalmi vetélkedőre készült és a tanári szobába kellett mennie  néhány könyvért, amit Anna néni készített oda a számára. Amikor bekopogott, Fonyódi Antal nyitotta ki az ajtót. 

 

Edina hangosan elnevette magát az irodájában, amikor erre a jelenetre emlékezett vissza. Egy épkézláb mondat nem jött ki a száján zavarában.  Az hogy vörösbe váltott át az arca, és a kapott könyvekből is párat leejtett, már csak hab volt a tortán.  A tanár úr udvariasan felvette őket és a lánynak adta.

 

 „Kétszer is megköszöntem, de hogy hogyan jöttem le az emeletről arra már nem is emlékszem”…. – motyogott magában, s közben tálcákra rakta a finomságokat . Az egyik zacskó sarka  kicsit beleakadt a szekrényke mélyedésébe.  Ahogyan próbálta kihúzni, megnyílt egy kicsi rejtett fiók.

 

Egy  fehér boríték esett ki belőle…

 

Lassan, óvatosan vette fel a borítékot. A címzett, Edina  példaképe és segítője , az újság korábbi főszerkesztője, Korpás Bálint volt.    A levél nem volt leragasztva, csak be volt hajtva, s a feladó helyén  csak  két betű szerepelt.  Edina egy pillanatra azt gondolta, eldobja, hisz már nem él a címzett.  Aztán azon töprengett, hogy vajon miért tette el Bálint ezt a levelet. Bizonyára oka volt.   Az íróasztalához lépve egy dossziéba helyezte azzal a céllal, hogy majd később elolvassa, mert most erre nincs idő. Érkeztek a kollégák, és még át kell néznie a főoldalra kerülő cikkeket is, és meg kell kezdeni a jövő heti feladatok kiosztását is.  – gondolta. Kiment a kollégáihoz és szerkesztőség előadóterme egy rövid időre  átalakult pótszilveszteri  kavalkáddá.  Koccintottak, ettek, ittak   beszélgettek és tervezték az újesztendőben levő feladataikat, lehetőségeiket.  Edina néha elmerengett, mert nem igazán szeretette az ilyen laza napokat , de ez minden évben  egyszer megengedett.  Pohárral a kezében mosolygott, és hol a levélre, hol a temetőben látott férfira gondolt….

–  A főszerkesztő asszonynak nem ízlik a pezsgő, vagy máris új munkán gondolkodik.  Milyen volt Berlinben? – élcelődött  Ikvai Béla  a „Tegnap történt „  rovat vezetője. Béla már jó ideje szeretett volna közelebb kerülni Edinához, de nem járt sikerrel, pedig a cikkeivel sokszor kivívta a főszerkesztő elismerését. Edina nem vágyott a társaságára  a magánéletben.    Volt egy kapcsolata  régen, de félresiklott hamar.  Rájött, hogy nem elég, ha egy férfi jóképű, ha nincsenek azonos hullámhosszon, akkor semmi értelme. Abban a csalódással tűzdelt időszakban sokszor eszébe jutott az a beszélgetés, amit egy idősotthonban folytatott Zsófi nénivel…   

– Kedves Béla, most nem szeretnék Berlinről mesélni, mert hamarosan bővebb információkkal szolgálok a csapat minden tagjának. A pezsgő finom, csak az a baj, hogy hamar a fejembe száll, de ma még ez is megengedett.   A közeli étteremből rendeltem nagyon finom sonkás tekercset, mindjárt érkezik.. és az majd  segít mindenkinek, hogy  csak üres pezsgős üvegek maradjanak  - válaszolt kedvesen, szinte mosolyogva Bélának.   A szerkesztőség  női tagjai szinte koszorút alkottak, úgy nevetgéltek, amikor megérkeztek az étteremből rendelt finomságok. Érkezett egy hatalmas citromtorta is, aminek mindenki örült…

Edina  örült, hogy jól érzik magukat a kollégái.  Ilyenkor mindenki felszabadultabb . Mindenről beszélgetnek ami máskor szinte tabunak számít. Miközben többször is koccintottak, énekeltek…   odakint feltámadt a szél, és  nagy cseppekben elkezdett esni az eső.

 

A folytatása   november  elején várható… ( október 28 -ig külföldön tartózkodom)

 

Oldal: 222. Tíz év. Próza ...folytatásokban
SZIRMOK- Ruder Jana írásai- fotói - © 2008 - 2025 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat