Tíz év

(A próza előzménye, a Cseresznyevirágok-( a 76. a felsorolásban)  című novellám folytatása) 

 

 

Az est még alig telepedett a házakra,  villódzó fényeknek garmadája árulkodott arról, hogy december vége van. Itt-ott petárdák hangját is lehetett hallani.  Edina ilyenkor mindig elszomorodott. Eszébe jutott a sok kutya, akik rettegve rohannak ki a nagyvilágba, félelmük erősebb mindennél. Arra is gondolt, hogy egykor édesapja milyen nagy gondossággal figyelt a jó öreg kuvaszra. Mindent megtett a kutya biztonságának érdekében. Még rádiót is elhelyezett a fekvőhelyének közelében, hogy tompítsa a zajokat, és sokszor kiment hozzá, a kazánházba, hogy biztosítsa Tilinkót arról, … itt a gazdi, és nem kell félnie.

Ha az édesapjára gondolt, mindig könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó ember volt. Megszépítette a gyerekkorát az odafigyelésével, szeretetével.  Hozta – vitte az óvodába, iskolába, amíg kicsi volt.  Soha nem bántott volna meg senkit, ha módja volt rá, inkább mindig csak adott.  Olyan ember volt, akire mindenki fölnézett.  Szorgalmas, törekvő és becsületes.  A hazugságot gyűlölte a legjobban.  Még a kegyes hazugsággal is hadilábon állt. Pedig arra neki is szüksége volt, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg lett.  Nem akarta elárulni a családjának, legkevésbé a kislányának, akit rajongásig szeretett.  Tíz éve ment el, aztán két évre rá… az édesanyja is követte.  Edina akkor alig múlt el húsz éves…

 

Mennyi év telt el, s most megint közeledett az év utolsó napja. Sok helyen még a maradék karácsonyi finomságok maradékait fogyasztották, és kényelmesen hátradőlve, kinyújtózva a kanapén… nézték a televízió műsorát. Várták az év búcsúpillanatait és reménykedtek egy szép új esztendőben, ami talán elhozza álmaik megvalósulását.  Az egész évi munka után jólesett ez a pár nap nyugalom mindenkinek, aki otthon lehetett. Sokaknak azonban nem adatott meg a pihenés, mert az ünnepnapokon is hívta őket a szolgálat. Szántay Edina nagy pihenést tervezett.  Régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy néhány filmet megnéz, és olvas olyan könyveket, melyek hosszú ideje várakoznak a könyvespolcon.  A szerkesztőség persze most sem zárt be, de a főszerkesztő most úgy döntött, megjutalmazza magát néhány napra.  Elhatározta azt is, hogy kimegy a sírkertbe is szülei nyughelyéhez. Szégyellte, hogy már több mint két hónapja nem járt a temetőben. Igaz, külföldön tartózkodott hosszú ideig, hazajövetelekor szembesült a felhalmozódott teendőkkel.  Megfogadta már régen, hogy minden karácsonykor visz mécsest Korpás Bálintra. Egykori főszerkesztőjének köszönhet mindent. Ő segítette, támogatta, egyengette az útját, amikor még csak gyakornok volt. Olyan feladatok elé állította, amiben kipróbálhatta önmagát… s ezzel lehetőségeket nyújtva fejlődésre, és arra is, hogy majd átvegye a helyét a főszerkesztői székben. 

 

 A lakóparkkal szemben, egy hatalmas fenyőt díszítettek fel, a mellette levő Nagy Bank üvegépülete visszatükrözte a fényét… és maga az épület is ezüstben csillogott. Edina szerette ezt a csendes téli estét. Forró teával a kezében nézelődött az ablakon. Régi karácsonyok jutottak az eszébe… amikor még gyermek volt, szüleivel együtt mentek az éjféli misére.     Mára mindez már csak szép  emlék.  Pedig milyen szép is volt, a pásztorjáték… igen, ott ismerkedett meg, illetve ott látta először Fonyódi Antalt.

Elmosolyodott, miközben a régi képek villantak fel a szeme előtt. Vajon mi lehet most Antallal…  hol él, mit csinál…  vetődött fel benne a kérdés.

 

-

 

 

Az alföldi kisvárosra, mintha porcukrot hintetek volna! A gyerekek még ennek is nagyon örültek, bár hóembert nem lehetett belőle készíteni és még a hógolyózáshoz is kevésnek bizonyult.  Mégis olyan jó volt végignézni a házakon, utcákon. — De jó is lenne, most kimenni, kicsit sétálni -  gondolta  Antal, de ahogyan az asztalára nézett, tudta, hogy ez most lehetetlen. Az ágy is hívta még vissza,  hisz még csak most jött haza Ausztriából, ám első a kötelsség. Erre tannították a szülei. Nem engedheti meg magának, hogy elodázza a dolgozatok javítását.  Annyi minden teendő van még az új esztendőre is marad bővel a a téli szünet végeztével.  Persze, jó volt kikapcsolódni  és kellett is, mert nagyon sok feladaton van túl… Ajándék percek voltak a síelés  pillanatai,  az a néhány nap  Hochkarban   felejthetetlen élményekkel gazdagította. Régi vágya volt, eljutni erre sokak által dicsért síparadicsomba. Még az egyetemre járt, amikor kollégiumi szobatársa, Szénás Zoli mesélt neki erről a helyről, ahol a szüleivel karácsonyozni szoktak.  Már akkor elhatározta, hogy  majd  valamikor elmegy oda. Azóta sok év telt el.  Antalnak most adódott rá lehetősége, vagy talán lehetett volna korábban is, de valami mindig fontosabb volt. Például az is, hogy végre ne legyen jelzálog a lakásán. Szerette ezt a lakást, amit több, mint tíz éve vásárolt. Talán azért is volt olyan fontos, mert ebben a lakásban járt néhányszor  a nagymamája is, akit nagyon szeretett.  Gyerekkorában sokat voltak együtt, amikor a szülei dolgoztak és tőle hallotta a legszebb meséket, de sok mindenben támogatta Antalt a tanulmányai során is. Amikor elkezdett tanítani az általános iskolában, szülei mellett a nagymama is nagyon büszke volt.

Lassan eltávolodott az ablaktól és az íróasztalához ült, hogy a sok dolgozatot kijavítsa, ám alig nyitotta kis az első biológia füzetet, egy másodpercre felvillant előtte , hogy mit is álmodott. Hirtelen felállt és a könyvespolcra nézett. Ott  a legkedvesebb könyvei előtt várakozott a kép… a nagymama képe.  A  férfi szemét egy pillanatra elhomályosították a könnyek.

 – Mit is mondtál nekem  álmomban, nagymama ? -  próbált visszaemlékezni, miközben kezébe fogta a képtartó  kitámasztó pántját…

 

 

 

-

A történet  folytatása szeptember   13 -án  várható

Oldal: 222. Tíz év. Próza ...folytatásokban
SZIRMOK- Ruder Jana írásai- fotói - © 2008 - 2025 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat