Szirmok

Köszönöm, hogy apró szirmaimat észrevetted...

 

 vadgeszt.jpg

 Zoé  gesztenyefája…

 (meseszerű, még csiszolatlan  történet egy barátságról) 

 

 -

A történet kezdete  régre nyúlik vissza. Arra az időkre, amikor még a fáknak is volt hangjuk, amikor a patak is képes volt a beszédre és a felhők is tudtak suttogni.  Ám, nem mindenki hallhatta meg. Csak azoknak volt hallható, akiknek a lelkében  valamiért mélységes csalódás  vetett tanyát. Csak ők értették a fák beszédét és a fák is képesek voltak érteni az embert. Még az érzéseiket is felismerték. Talán a Teremtő rendelte így, vigasztalásul.  Azon a napon, amikor a kis Zoé, aki mellesleg éppen a hetedikbe járt,( mert abban az időben, tizenhárom osztályt kellett kijárni )   szomorú volt  elcsatangolt   kutyája miatt, akiről  azt hitte, hogy hűséges. Nagyon bánatosan nézett, de nem akart az emberek előtt sírni.  Inkább   sétára indult a patakpartjára, mezőre, erdőbe a fák közé, ahol biztonságban  érezte magát.  Ilyenkor megfeledkezett a szomorúságáról,  s a társairól is, akik kinevették, ha valami nem sikerült.   Kinevették azért is, amiért annyira szerette a fákat, hogy képes volt hozzájuk beszélni. Időnként meglesték, kihallgatták, és csúfolódtak vele. Zoé megszokta ezt, már nem is fájt neki az sem, hogy valójában nem tudott velük együtt játszani. Nem szerette a kergetősdit,  a birkózós játékokat, és a "ki nyeri meg a kártyaversenyeket" sem élvezte. Inkább a katicabogarak, szitakötők,  lepkék röptét nézte órákon át, vagy a felhők vonulását figyelte a réten fekve.

Kedvence volt egy öreg bagoly, amelyik a  temető  közelében levő nagy hársfán lakott. Zoé sokat járt arra, amikor Pintyőkével sétáltak. Minden állatnak, növénynek, melyet nagyon megkedvelt, nevet adott. Így lett az öreg bagoly  Kolla, a  hársfa pedig Zulla.  Nem is értették az emberek, hogy mit beszél. Még Zoé édesanyja is megcsóválta a fejét, amikor Pintyőkét hívta, hogy menjenek Zullához, mert Kolla már  biztosan felébredt…  Pintyőke, a kis foxi,  egy nap elment a háztól. Hiába várta haza a lányka, nem jött többé.  Ettől kezdve nagyon bánatos volt és egyedül bolyongott, ha az iskolából hazaért. A leckeírást, tanulást követően, már  szaladt is ki, a szabad ég alá.

Néha még szólította Pintyőkét, de aztán lassan rájött, hogy a kutyája nem jön vissza többé.  Titokban attól félt, hogy valaki elvitte, vagy bántották. Nem tehetett semmit, csak várt...

Azon a napon, amikor megint útra kelt,  nagyon meleg volt. Az iskolában is nehezen viselték a gyerekek a hőséget. Már napok óta  szárazság gyötörte a tájat. Pedig  még csak április végét írtak a naptárban.  Zoé, a kiserdő felé indult el, mert szerette volna megnézni  a virágzó fákat, s beszélgetni velük.  Miközben mendegélt, nézelődött,  mindig ugyanazt dúdolta „ Erdő nincsen zöld ág nélkül... „

Abban az időben, még bátran  sétálhattak gyerekek is az erdőben. Nem tévedtek el,  s a vadállatoktól sem kellett félni,  mert nagy egyetértésben élt  együtt ember és természet.  A hetek óta tartó szárazság azonban megviselte a fákat is. Zoé kis öntözőkannájába vizet töltött, és úgy  indult el, hogy   a madaraknak  adhasson belőle…

Amint dudorászva lépkedett, Pintyőkére gondolt s   akkor egy pillanatra meg kellett állnia. Mintha a távolból sírást hallott volna…

Letette a kis kannáját és elindult a hang irányába….

 Az erdőn túl, egy kis  tanyát pillantott meg.  Néhány házikó  teteje piroslott a fák mögött. Mégis olyan képet nyújtott, mintha  nem laknának ott emberek. Csak az egyik ház kertjében lehetett virágokat látni, ami arra utalt,  hogy a ház nem lakatlan.  Onnan jött a sírás hangja is.  Onnét sodorhatta a szél, az erdő belsejébe.  Óvatosan lépkedett. Volt benne egy  kis félelem, de legyőzte, hisz a madarak éneklése erőt, megnyugtatást  adott a számára. A sírás egyre erőteljesebben hallatszott és Zoé megszaporázta a lépteit...

Amikor közelebb ért, látta, hogy az egyik házikó  hatalmas kertjében levő gesztenyefa sír. Ágai a földig hajoltak, alig volt rajta egy –két bimbó. Sárgultak, száradtak az ágvégek. Zoé közelebb lépett, de nem merészkedett a kerítésen belül. A fa azonban  olyan keservesen sírt, hogy a kislány  érezte, nem tehetett mást, oda kell lépnie hozzá. A madarak, az  erdő szélén ráültek a nagy fenyőfa ágaira,  és onnan figyelték, hogy mi fog történni. A távolban kutyaugatás hallatszott.   Zoé Pintyőkére gondolt és egy könnycsepp akaratlanul is kibuggyant a szeméből,  amikor megtörtént a csoda. A gesztenyefa megszólalt.

-Te is sírsz? Téged is bánt valami? Te is szomjas vagy?

Zoé  megrázta a fejét, aztán gyorsan  belépett a kerítésen, hisz a kis ajtó nyitva volt.  Némán lépett oda a fához, s megsimogatta a  fa  törzsét.  – Ne félj, mindjárt hozok neked vizet.  Aztán, ha már nem leszel olyan szomjas elmesélem, hogy mi történt velem.

Majd megfordult és sietett vissza az öntözőkannájához.   A visszaúton még kedves madaraihoz is beszélt, akiknek most várniuk kell, mert  a  gesztenyefát nem hagyhatja megbetegedni.  A madarak megértették, és a visszaúton is kisérték  ágról ágra röppenve.

Kis öntözőkannáját magához vette és sietett vissza a fához. Az összes vizet a tövéhez öntötte, aztán újra megsimogatta a fa törzsét, majd magasra ágasodva figyelte, hol is van  a fa  legmagasabb ága.  A gesztenyefa  egy kicsit megkönnyebbült, s amint leült a tövébe Zoé, elmesélte, hogy már két hete fáj minden ága a szomjúságtól.   A  lányka megértően, együttérzéssel hallgatta és  megígérte, hogy ezután mindennap eljön  hozzá és  hoz neki vizet. Nem csak a kis kannába, de üvegben is. 

Néhány szóban  megemlítette Pintyőkét, hogy a  szomorúságát megossza a kedves gesztenyefával…  mesélt a csúfolkodó pajtásokról is,  majd  elköszönt, mert a nap is lassan nyugalomra készült. Sietett az otthonába, ahol várta még néhány érdekes történet az olvasmányok könyvében, amiből másnap a tanárnak számot kellett adnia. A hazafelé vezető úton,  eszébe jutott a patak is. Elhatározta, hogy innen visz vizet a madaraknak és a kedves gesztenyefának is. A patak örömmel adott, bár egyre alacsonyabban szaladt benne a víz, a csapadékmentes időjárásnak köszönhetően.  Ennek ellenére is, csodálatos érzés volt a patak mentén sétálni. Zoé szinte nyugalmat érzett a közelében.  Jó lett volna a patak partján  fekve, szemlélni  a csillagokat éjszakánként. Egy kislány, még egyedül ezt  nem tehette meg. Éjszakára nem szabadott kimaradni. Ez alapvető szabály volt minden gyermeknek, amit mindenki be is tartott.   Csillogó  szemmel  szaladt haza a patak partjáról,  néhány tavaszi virággal a kezében érkezett a kis házukhoz. A tanulás is könnyebbé vált, hisz megint talált egy jó barátot...

Ettől a délutántól kezdve, sok minden megváltozott. Már nem sírt mindennap Pintyőke után,  és még inkább  sietett a kedves fákhoz, az ő gesztenyefájához. Nem mulasztotta el az öntözést egyetlen nap sem.  A fa pedig  árnyékot, biztonságot nyújtott az egyre melegebbé váló  időszakban.   Zoé néha a könyveit is kivitte a fa alá, és ott olvasgatott, a gesztenyefa pedig hallgatta a történeteket.  A sok öntözés hatására egyre szebbek lettek az ágai, és csodálatos virágaival  az erdőszél legszebb fájaként tarthatták számon az emberek.    Zoé elnevezte Hófehérnek. Szívesen hazavitte volna, mert az otthoni öntés mégis csak más,  és a közelség szebbé tehette volna a napjaikat.  Pontosan tudta azonban, hogy nem teheti meg, hiszen a fa már mélyen gyökeret vert, nem bírná ki a változást, az új hazát  másik földben.  Így aztán maradt a távolság, a hosszú séta. Nem volt ez teher, hisz  jólesett a  járkálás. Ezer csodás dologgal találkozott útközben. Méhek, pillangók röptével, de  sünik, őzek  és szarvasok is  jártak ugyanazon az úton. Néha egy egy kis rókát is volt szerencséje látni. Fenyőpintyek, fülemülék, harkályok társaságában sosem unatkozott. 

A szárazság, az erdő fáit is megviselte, de Zoé nem menthetett meg minden fát. Csak ezt az egyet, aminek sírását már messziről meghallotta, aminek ágai, levelei, virágai kedvesebbek lettek a számára. Nagy  törzsénél megpihenve, minden bajáról elfeledkezett. Hófehér is átölelte a lánykát az ágaival, és mindig örült, ha  a lépteit közeledni hallotta. Ilyenkor még szebben csillogtak a levelei…

Egy napon, amikor Zoé a szokásos útjára indult, a felhők furcsa formát öltöttek. Talán eső készülődik, - gondolta a lány. Kolla, az öreg fülesbagoly  jelezte is, hogy valami  van a levegőben, mintha azt akarta volna mondani, hogy  Zoé, ma ne induljon el,  erőteljesen huhogott, alvás helyett.  A lánykát azonban  nem lehetett visszatartani. Szinte szaladt, még Zollának is elfelejtett köszönni, pedig azt sosem hagyta ki. Az öreg hársfát nagyon szerette. Gyerekkora óta a barátjaként nézett föl rá.  Talán akkor szerette meg olyan nagyon, amikor a temetőbe vitték el Dédikét. Az öreg hárs adott árnyékot dédike sírjának is. Régen volt ez, nagyon régen. Akkor hallotta Zoé a felhőket  suttogni, és attól a naptól fogva  lehet számolni, hogy  a fák, s a madarak barátjává lett. Télen etette, nyáron itatta őket.  Pontosan úgy, ahogy Dédikétől látta.   De, hogy szavamat el ne felejtsem, most éppen arról akartam mesélni, hogy  miért is huhogott olyan erősen  napközben Kolla.  Zoé az erdőhöz érve, egyenesen Hófehérhez sietett. A gesztenyefa  már várta.

 - Megint hoztam neked vizet,  szólt a lányka, és már éppen öntözni akarta a tövét, amikor a kis piros tetős házból kikiabált egy  asszony.  - Hát te meg ki vagy és  mit keresel másnak a kertjében, másnak a  fájánál ?

- én… én….  csak megöntöztem… mert… - szepegett az ijedtségtől. De az asszony nem is hallgatta meg a magyarázkodó szavakat, sietve kiűzte a kertjéből és hosszasan morgolódott, hogy milyenek ezek a mai gyerekek. Neveletlenek és szemtelenek, biztosan  lopósak.

Zoé  egy ideig  még sírni sem tudott az ijedtségtől. Nem is értette, hogyan történhetett, hiszen  eddig nem  látta az asszonyságot, és  azt sem értette, hogy  miért nem hallotta meg, milyen keservesen sírt akkor az Ő  gesztenyefája.  Hiszen ott volt a közelében. Hallania kellett volna a sírást.  Vigyázni a fára...

Hazabandukolt, és megint  szomorú lett. Siratta most Pintyőkét és Dédikét is.  Zullához járt napokig, hogy elpanaszkodja neki, mi is történt.  Zulla azonban csak  hallgatott, mint a bölcsek, ha nem akarnak rosszat mondani. 

Hiába gyülekeztek a felhők, azokból nem esett, csak szemerkélt néhány csepp eső. Zoé erősen gondolkodott, hogy mit tegyen. Nem akarta, hogy kiseprűzzék a kertből megint, de aggódott a gesztenyefáért is.  Hátha megint elfelejtik megöntözni. Talán várja is Zoét...   Elindult  újra. Már messziről hallotta a fa sóhajtását.  Félve lépkedett. Közeledve egy nagy fenyő mögé bújt, s alaposan körülnézett. Nem látott veszélyt, így aztán odaszaladt a fához, és gyorsan megöntözte. A föld mélyében levő gyökerek  várták, hogy lassan leszivárog a víz… és szomjukat oltva táplálták a fát. Erős, terebélyes, különlegesen szép  gesztenyefa lett belőle. Kiemelkedett a környezetéből. A gazdaasszonya is egyre többet üldögélt a lombok alatt, csitítva  a hőséggel járó kellemetlen pillanatokat.  Így telt el a nyár.   Zoé titokban látogatta meg az ő gesztenyefáját. Lopva, hogy nehogy megint elzavarják. Időnként visszafordult, mert a felhők suttogását, a madarak csicsergését értette, s tudta, mikor nem mehet a fához közelebb.  Ilyenkor  az erdő madaraival beszélgetett és Kollával, a legkedvesebb madarával. Néha énekelt nekik,  ettől is boldognak érezte magát.  Elérkezett az ősz, szivárvány színekben pompázott az erdő. A levegőben is érezhető volt  az ősz illata.   A gesztenyefa  is termőre fordult. Tüskés gubójából gyönyörű, egészséges gesztenyék kandikáltak ki.  Zoé egy napon éppen akkor lépett az erdő szélére, amikor a fa gazdasszonya, kosárba szedegette a gesztenyéket, dicsérő szavak kíséretében. Nagyon büszke volt a fájára, hiszen maga is  látta, és a szomszédok is megcsodálták, hogy  a környék legszebben pompázó fája lett. Ilyen egészséges, szép, és bő terméssel, kevés gazda büszkélkedhetett. Hófehér, hosszan lenyúló  ágaival  lágyan cirógatta a gazdája kezét, arcát. Örült neki, hogy gazasszonya végre felfigyelt rá.  Eközben a  felhők a magasban, egymáshoz  tapadva  nézték, amikor Zoé  a kerítés mellől felszedett két kis gesztenyét, amit Hófehér ajándékként   hullatott a lánykának.   Kis tenyerébe fogta, simogatta  és   mosolyogva megköszönte, aztán elindult a tarka erdőn át hazafelé. Otthon a kisszekrényére tette, hogy mindennap láthassa, s hogy emlékeztesse a barátságra, ami kitörölhetetlenül ott maradt a lelkében.  Az égen összefogtak a   felhők szorosan összeölelkeztek, s  az erdő fölé érkezve   hatalmas esőt zúdítottak a szomjas tájra.   Megtisztítva a levegőt minden portól, friss illattal ajándékozva meg a gyönyörű természetet...

 

 

 

 2013. szept. 23.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 15
Tegnapi: 69
Heti: 84
Havi: 2 836
Össz.: 455 275

Látogatottság növelés
Oldal: 105. Zoé gesztenyefája... (meseszerű történet)
Szirmok - © 2008 - 2018 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: pillangòs mese - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »