Régi  versfaragások, versfoszlányok, farigcsálások, gondolatfoszlányok... verskezdemények.    1976- 2007 közötti időszakból. 

 

Tulipán...

 

Ha én lennék
akiről álmodtál
ne szólj, csak
érezd melegét
feléd szórt
sugaraimnak

ha én lennék
neked a tulipán
vázába ne tegyél
csak ott legyél
amikor szirmaim
lehullanak

 

Kavics...

 

A tegnapok gyönge hajlatában
elbújt a fény,
még keresem.
Egy szó, amit ki sem mondtál,
valahol suttog bennem.
Kiáltanék, de már csak
megfakult kavics vagyok
s ujjaid hegyéhez érve...
nedvesen sem csillogok...

 

*

A nyugalomnak érezd....

Ülj mellém, amikor szorít a csend:
a valóság eltorzult arcát ne lásd,
nyugalomnak érezd a zamatát!

Markolni akartam a jövőt,
összeroppantani a jelent,
elfutni valahová,
ahol csak vadvirág terem,
s a fák a felhőkben fürdenek:
hajnalig hallgatni, ahogyan
dalol a csend a
fűszálak között,
s észre sem venni, hogy az idő
ráncnak öltözött.

fáradt álmaid vigyázni,
s szólni szelíden:
Ülj mellém - csak egyszer - kedvesem...

 

*

 

MÁR SZÉDÜLÖK

 

Már szédülök,
kóborlok csak
a napszakok között.

Hiányod összegyűrte
az erőm, s kialvatlanul
tengődik bennem
a vágy, de már
nem találok rád.
Megfakult árnyékodat
sem ölelhetem.
Lassan eltűnök
a semmiben.

 

 *

 Kékeslilás

Annyira más:
olyan kékeslilás
a reggel.
Tele szeretettel,
egy ölnyi örömmel.
Feltehetném egy szekérre
(feltéve,
ha elfogadjátok) a
bálába gyűjtött pillanatot,
amit néktek adok.
Annyi virágot küldtetek:
én nektek csak szeretetet ültetek,
nincs egyebem.
Ha tehetem,
a szellővel majd hozzátok elér,
amiről a lelkem mesél?

 

*

Vasvirágok

 

Nehezen bújnak hozzám a szavak,
remegnek , ha közelembe érnek.
Vaskos felhők zuhannak rám,
nem érzem erejét a fénynek.
Elgurult szavak közé ékelődöm,
hangjegyek simítják ráncaim.
Múltammal a jelent körbeszövöm,
testembe égettem már láncaim.
Összedrótozott, vánszorgó évek
vasszirmú virággá válnak,
versekbe bújtatott síró lélek
némán int búcsút a nyárnak.

 *

Ábránd

 

elképzeltelek...
ahogy ülsz a parton,
bámulod a nagy tó hullámait
s engem vársz..

a rád csorgó parti csendben
lépteimet hallgatod
tudod, hogy ott vagyok
már egészen közel..
én érzem, ahogy lélegzel..
a szomorúfűz lehajtja ágait,
s elfedi a világ elöl, ahogy
derekamra fűzöd karjaid..
ebben a bátortalan félhomályban
végre boldog vagyok.

 

*

Félúton-útfélen

Egy út, egy poros
még megmaradt:
a többi mind beszakadt,
de ezen sem indulhatok,
cipőm sarka már elkopott

nem kell nekünk látóhatár-csere
ismeretlen kandallók melege
eltörött felettünk az ég, s mennydörög
egymásba kapaszkodásunk felhörög

Nézd
a csillagok
egymás fényét erősítik az égen,
mi... itt a földön:
Te ott,
a hatalmas meseréten,
én itt,
a hullámzó dombok tövében.

 *

 

Naptócsák

Még nem ért el Hozzád
a feketerigó éneke?
Kértem, hogy ébresszen korán,
csicseregje füledbe reggel,
... ma meleg lesz igazán!
Mártózz meg a napsugarakban,
hisz oly hamar elfut a nyár,
s amikor az ősz kezéért nyúl csendesen
nem igazán fog melegíteni már,

de szelíd simogatással
még átöleli lágyan a szobád,
s kedveskedő táncot lejtve
előkeresi melegebb ruhád.
Még most nyár van,
de fodra hamar az őszhöz ér,
s ablakod elé hullik
a sok vörös-arany falevél...

 

*

Ne mondd nekem,
hogy talpra állított estéimet
nem üres pohárba öntöttem….
hogy a rózsa mindig nyílott!
mert tüskéje sokszor szúrta meg ujjamat
nem szisszentem fel..
ha fájt elviseltem.

Ne mondd nekem, hogy a széllel játszottam.
s a derekamra font
reszkető kezekről nem csak álmodtam!
fikciókat gyártottam?
Még a cipőd fűzőjét is felismerem…
Közben meg restellem,
hogy észre sem vettem,
annyit vártalak, hogy eltévedtem.
már nem találom az utat…
Nincs is talán…
nem várlak többé bután, és ostobán.
tágra nyitott ajtóval.

Ne mondd, hogy talpra állított estéimet
Nem dobtad ki az ablakon…
hajnalban festett kavicsaimat
mindig megláttad..
csak kiabáltad, hogy itt hideg a szél..
a Nap sütött jó melegen
de Te mellette elmentél

 

*

 

Öledbe bújnék…

Néha az öledbe bújnék…
csak úgy!
hogy érezzem a közelségedet,
s ha nem lennének
az
egymás hátára nőtt hegyek,
a szelíden görbülő folyók,
s nem kereszteznék az utamat
titkokról suttogó színes erdők,
aranyhalakat szelídítő tavak…
megtalálnám én azt a hidat ,
melyen gyorsabban odaérnék
és kicsit az öledbe bújnék...

 

*

Letargia

csak vonszolja magát az este
sárgul a csillagok teste
de fényük szétmállik a csendben

szédül a hang a szavakban
kifakult árnyék a haragban
lassan rojtosodó hangulatban

ködöt sír a reggeli pára
készül a hajnali táncra
mikor a Nap öleli halálra…

*

Véremben izzol…

Olyan sokszor tévedek
mikor azt képzelem, hogy tudom amit tudok,
s miközben hátamon hegyeket vonszolok,
örökös harcomat magammal vívom
bizonytalanságom
szürke szigetén.
De mit akarok még én
életemnek túl a felén?
Még egy utolsó táncot,
világmegváltó, ezerszínű álmot?
Vagy apadó kutamnak forrását keresem?
Bársony szavakat, melyektől eláll lélegzetem?
Botorkáló sötétben vakító tüzet,
szomjazó ajkamnak ajkadról vizet?

Már mindegy mit akarok,
üvölthetek, vagy suttoghatok,
bevallhatom, vagy tagadhatom:
a véremben izzol, az oxigénnel érkezel,
amerre lépek amerre nézek - mindegy teljesen -
mindenütt ott vagy.

Hozzám tartozol.
Már hatalmad van felettem...

*

Ő meg én…

 

Két árnyék a falon
s nincsen alkalom...

Érinteni nem szabad,
minden törik, s elszakad.

Lopott pillanat vagyok,
csak kis esti játék..

az élettől ez mégis

hatalmas ajándék!

 

 Egy villanásra csak...

 

A múlt ruháját színesre festette az este

amikor a hangom hangodat szerette

titokban, hogy senki meg ne sejtse

képzeletem a kezedet kereste ...

 Hajnalban, mikor szemeden az álom

a pillanatot én mindig megtalálom

s a lelkem a lelkedhez elvezet, hogy

egy villanásra csak, de veled legyek.

 

*

Inkább hallgatok...

Mondd, neked én  mit adhatok?
jobb ,ha hallgatok
magamat megkötözhetem…
de veled nem tehetem.
Nem emléknek akarlak!
Csak magamnak…

De messze vagy, nem éred
a kezemet sem el...
Elindulnék
de a szomorúfűz  figyel
az udvarom közepén..
értem én…
Vétek már új utakra lépni
amit előttem
nem taposott senki-

 én mégis azon járnék.
s lennék önző árnyék!
Néked én  mondd mit adhatok?

Inkább hallgatok.

*

Majd egyszer...

 

Ha majd  egyszer már fáradtan lépkedsz
szinte már semmiben  sem reménykedsz,
keresel egy szót és  nem találod,
én biztosan  majd melletted állok.

Amikor fájnak már nagyon a percek,
nem látod értelmét múltnak és jelennek,
mindenkit küldesz, de nem hívsz senkit sem,
ott  leszek nálad, s majd meghitten

átkarolom  a vállad, arcodat kezemben tartva,
s hajadnak már ritkuló erdejébe bújva...
akkor  majd ott egymáshoz ér a kezünk,
s összeölelkező hullócsillaggá leszünk.

 *

 

Voltál...

legszebb percem
voltál nekem
áthatoltál minden könnyemen
bár elgurultak a
síró gyöngyszemek
elpusztult betűk közt
most már nem leled
az őszinte
hangot...
suttogtam már
hogy fáj..
de füled nem hallott...

legszebb percem
voltál nekem
áthatoltál minden könnyemen


*

Már nem vagyok sehol...

már nem vagyok sehol,
sem földön, sem égen,
elakadtam valahol
a fénytelen létben.
nem hív a virág,
nem szól a felhő,
kerül a madár is,
gyűlöl az erdő.
elbújik az álmom
egy dióhéj-kehelybe
gyöngyszemem sincsen
már a tenyeremben.
elgurul lassan,
mint egy pöttyös labda,
nem tehetem többé
boldogan nyakamba.
már nem vagyok sehol,
sem földön sem égen,
elakadtam valahol,
a fénytelen létben

 

Üres jászol..

Tudom én jól azt, hogyan is kellene
elmenni messzire,
Ne lásson semmit belőlem az,
ki csak játszani akar,
s mindent betakar
önmagáról alkotott jóságos képe.
De szemem sarkában
mégis vannak cseppek,
kitörlöm, s mindig újak jönnek..
Hát hogyan is lehetnék
tőle olyan távol
játéka nélkül minden, üres jászol...
Csak nézem, csendben hallgatom
ahogy másoknak kiszól az ablakon.
Tudom , hogy hogyan kellene..
elmenni örökre messzire,
de talpamra mágnest ragasztott
a szerelem
nincs kegyelem...

 

Akácvirág

 

 

amikor a nevedet suttogom,

csak az akácvirág hallja..

meg a templom mellett álló

nagy  diófa gallya..

Isten háza előtt

oly gyakran elmegyek..

ott merem csak halkan

kiejteni a neved.

 Mint egy tikos ének..

vagy egy apró fohász,

amit csak én tudhatok..

és az  akácvirág …

 

*

Majd...

Majd elfelejtesz,

mikor újra nyílik a tulipán,

már nem jutok eszedbe

Egy illat leszek,
ami akkor ér hozzád, amikor
virágot veszel a kezedbe

Majd elfelejtesz,
ha zuhog az eső
csak a szivárványt várod
a felhő könnyeit
magadról
már oly könnyen lerázod...

Majd elfelejtesz,
nem leszek más
csak egy pillanat
ami rád talál
talán
egy szomorúfűz alatt...

 *

Versfoszlány

Fáradtan morajlik a csend
szakadóban a hajnal
ezüstjét behúzza a hold-
érzem, ébredsz valahol...

 

*

 

Halvány pír futott át az alkony arcán
csonka hold tekintete siklott végig a szobán
látta, hogy megint vártalak,
ahogy mindennap kétségbeesetten
újra és újra megálmodlak magamnak
Kábultan zuhan a földre szárnyaló gondolatom
s mindennap megfogadom
megfojtom ezt az őrült képzeletet,
de ráébredek, hogy nincs tegnap, s nincs ma sem,
csak te vagy már minden... nekem.

 

*

 

Úgy akartam...

... hogy érezd a Nap melegét,
amikor magad mögött hagyod
a tébolyult várost

.... hogy amikor egyedül ülsz
a széken, ne félj,
ha kifordulni látod a sarkából a világot

... hogy tudd, a kis óceánon túl
érted lesz könnyes egy szempár,
amikor fáradt arcodon
a bánat sírdogál...

 

Sírtam...

...amikor megtaláltalak
a kősziklák hegyén
hittem, örömkalácson osztozunk.

...amikor messzire mentél
egy nyári zivatarral
tudtam, már sosem álmodunk.

...amikor szavakkal öleltél
a ködvirágos éjen
láttam, tétova léptedet

... mikor létembe fontalak
imádkozó kézzel
s mégis, elengedtelek.

 

*

 

 

Oldal: 99/2. Régi versfaragásaimból ... .
Szirmok - © 2008 - 2024 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat