Szirmok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu. Abban a faluban, mindenkinek nagyon szép háza volt. Az emberek nagyon adtak arra, hogy nekik legyen a legszebb hajlékuk. Szinte versenyeztek egymással. Egész évben azon törték a fejüket, mit építsenek még. Voltak, akik emeleteket, tornyokat építettek, mások az udvart szépítették, úszómedencéket, tavakat hoztak létre, melybe aranyhalakat vásároltak.

Drága, különleges virágokkal ékesítették a kerteket, figyelve a szomszédokat, hogy nehogy nekik már legyen olyan. A kicsi faluban csak egyetlen ház volt szegényes. Az is éppen a falu szélén álldogált, egy kis liget választotta el a szép házsoroktól. Ezen a kis házon nem voltak sem tornyok, sem emeletek. Nem volt fürdőmedence és halastó sem volt az udvaron. Különleges, ritka virágok sem nyíltak, de szinte minden évszakban virágzott valami. És volt egy kicsi kert is, rengeteg paradicsom, paprika, uborka termett azon. Volt bab, és káposzta, sőt még tök is termett a kicsi kertben. Néhány bokor ribizli, málna mellett, gyümölcsfák is sorakoztak a ház körül. Négy kisgyermek lakott ott a szüleivel. Két fiú, és két lány.

Ők is mindig szorgoskodtak a kertben, és az udvaron is. Mindenki megtalálta a magának való munkát. A szép házak lakói nem barátkoztak a családdal, nem tartották őket sokra, hisz szegények voltak. A gyerekeiket sem engedték velük játszani, mert az volt meggyőződésük, hogy azok buták, és koszosak lehetnek.

A négy gyereknek nem is hiányzott a gazdagok társasága. Jól elvoltak ők együtt. Két cicussal, és a kutyával, meg a tyúkokkal és a kecskével eljátszottak naponta, és egymással is. Tavasztól őszig, munka is akadt mindegyiknek, de a teleken sem unatkoztak. Azt sem tudták mi fán terem az unatkozás. A családban mindenki szerette a madarakat. Nyáron gondoskodtak is arról, hogy majd télen legyen mivel etetni őket.

Történt egyszer, már az ősz vége felé járt az idő, és jó meleg sütőtököt eszegettek éppen, amikor az idősebbik legénynek eszébe jutott, hogy ideje lenne diót törni. Mert ne csak napraforgómagot kapjanak a madarak, meg kölest, búzát, hanem diót is. Neki is álltak, és egész nap diót törtek. Közben jókat beszélgettek, meséket mondtak a kisebbeknek. Édesanyjuk ez alatt diós kalácsot készített, azzal jutalmazta a kis ügyeseket. Julcsi, a legkisebb, felfűzte egy hosszú fonálra, hogy majd onnan csipegessék a cinkék, meggyvágók, fakopáncsok, zöldikék. Annácska, pedig tepertőből készített füzért. Édesapjuk pedig két madáretetőt is ácsolt, amit aztán közösen raktak ki az udvarra.

Alig telt el egy hét, reggel arra ébredtek, hogy jókora hó esett. A hideg szél leszakította az összes falevelet, ami még a fákon maradt. Megtöltötték hát az etetőket. Némi hócsata után, még hóembert is készítettek, és nagyon vidámak voltak… csak úgy harsogott az udvar a nevetésüktől. A madarakat azonban ez nem riasztotta el. Nem féltek ezektől a hangoktól. Később a házból, - ahol jó meleg volt, - az ablakon át gyönyörködtek a rengeteg madárban. Egyetlen nap sem felejtették el feltölteni az etetőket. Pontosan tudták, hogy mi való a madaraknak. Karácsony közeledtével még madárkalácsokat is készítettek. A két fiú, Marcell és Mihály, édesapjuk segítségével, gondoskodott arról, hogy itatójukban is legyen víz, még fagyos időkben is. A hólapátolás is az „férfiak” dolga volt, míg a lányok a házban gondoskodtak a tisztaságról, a melegről és az ennivalóról. Évről évre több madár szokott oda. Őszapó, zöld küllő, vörösbegy, fenyves cinege de még a szarkák is néha megjelentek, és még annyi madár, hogy felsorolni is sok lenne. Csillogott is a szeme mindenkinek az örömtől, ha megláttak egy új madarat. Tudták a háziak, hogy ez után már az a madár is idejár jóllakni. Így telt el egy két esztendő…

Egyik évben, a gazdag családok gyümölcsfái megbetegedtek. Nem volt szép egészséges sem a cseresznye, sem a barack, de még a körte és az alma is tele volt kukaccal. Igen csak csodálkoztak, amikor látták, hogy a faluvégi ház lakói, milyen szép gyümölcsöket vittek a városba, a vásárba. Addig addig szomorkodtak, míg végül megtanácskozták, hogy néhányan elmennek a szegények házába, és megkérdezik, milyen csoda folytán van ennyi szép gyümölcsük egész évben. Nagyon meglepődtek, amikor a kisajtón beléptek. A nagy diófa alatt ültek a gyerekek és a másodvetésű zöldbabot szelték. A szülők éppen szilvalekvárt főztek egy nagy üstben, felváltva kavargatták, közben énekeltek.

Csak álltak ott a küldöttek, és bámulták, milyen nagy szőlőfürtök lógnak le a kis terasz oldaláról. Milyen szépen virágoznak az őszirózsák, mennyi kardvirág pompázik… a konyhakert oldalánál. A házigazda hellyel, finom házi málnaszörppel és frissen sütött szilvás-lepénnyel kínálta a vendégeket. Bizony azok, olyan jól érezték magukat, annyit beszélgettek, hogy észre sem vették, amint lassan besötétedett. Megtudták, hogy milyen fontos télen madáretetés, és azt is, hogy nem csak a ritka virágok lehetnek szépek. Mielőtt elköszöntek volna, mindegyiknek egy egy kis üveg szilvalekvárt ajándékoztak a házigazdák, és szép kis gyümölcsöskosárral térhettek haza az otthonukba. Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. A gazdag családok már nem nézték le többé őket. A gyerekeiket is engedték együtt játszani, és abban az évben, karácsonykor, együtt díszítettek fel a faluban, egy nagy fenyőfát. Közösen készítették hozzá a díszeket, és sok sok madárkalácsot is, hogy a Teremtő madarai is örüljenek az ünnepnek. Így volt, mese volt, tán igaz sem volt. Nekem is az ük öreganyámnak az öreganyja mesélte…

 

2020.  december