Szirmok

Fotó: Web

Az alábbi prózámmal nyertem első díjat , a Nyugdíjasok szervezeteinek Somogy megyei Szövetsége által „ Gyermekkorom legszebb élménye „ címmel kiírt novellapályázatán:

A hófehér szandál

Sok szép emléket dédelgetek a gyerekkoromból. Keresgélve az emlékek között, jó érzés kerített hatalmába, szinte újraéltem a pillanatokat. Néhány fénykép is előkerült…
Nagymamám szalmatetős házában nőttem fel, mert a szüleim még születésem előtt elváltak, és egyikük életében sem volt számomra hely. A kórházba hagytak, s én sírva vártam a mentőangyalt, aki meg is érkezett anyai nagyanyám személyében. Szomorú sorsú, égkék szemű asszony volt, aki özvegyen nevelte fel gyermekeit, mert a Don elvette tőle a nagyapámat. Éjjel nappal dolgozott, de mégis magához vett engem, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ember váljék belőlem. Megvolt mindenem, amire csak szükségem lehetett. A mindennapi betevőtől az iskolaköpenyen át, a szép ünneplős ruhákig. Nagybátyámtól, aki Budapesten dolgozott, kaptam egy szép hajas, alvós babát. Ma is megvan még. Néha elvittem magammal a közeli rétre, ott kötöttem a hajába szalagot és koszorút a rét virágaiból. Békés, szép sétákat lehetett tenni a közeli szőlőhegyek közt, ahol minden pincének, kis teleknek szorgalmas gazdája volt. Mi, gyerekek… sokat játszottunk a dombokon, az évszakok mindegyikében találtunk jó lehetőséget a mozgásra, beszélgetésre, álmaink szövögetésére… és a jószívű gazdák nem sajnálták tőlünk a gyümölcsöket sem. Azért néha jólesett kicsit csenni is onnan, ahol fukarabb gazdára leltünk…
A legszebb emlékeim egyike, abból az időszakból való, amikor az általános iskola elvégzése után, a közeli kisvárosba kerültem tanulónak. Itt már sok újdonsággal találkoztam. Az áruházak kirakatai hívogattak sétára. Gyönyörködtem a szép holmikba, különleges díszítőmunkákban, melyekkel a kirakatokat dekorálták. Szerettem ezt a kisvárost, gyönyörű fáival, virágaival, számomra hatalmas járműforgalmával, szép épületeivel, nagy áruházaival , ahol rengeteg mindent lehetett kapni. Az emeletes házsorok látványa is csodaszámba ment. Kis falum után, ez olyan volt, mint egy varázslat. Napi húsz forint zsebpénzt kaptam, igyekeztem nem elkölteni, hanem gyűjtögetni arra az esetre, ha valamit szerettem volna megvenni. Néha elmentünk a lányokkal fagyizni, vagy az iskolához közeli tejboltba ettünk friss, ropogós kiflit, nagyon finom kakaóval. Nálunk, a kis faluban nagy hagyománya volt a falusi búcsúnak. Ilyenkor összejött a rokonság, volt nagy sütés, főzés, és mindig kaptunk új ruhát, cipőt, vagy szandált. Nagymamám szép fehér jersey ruhát varratott nekem erre az alkalomra, de a lábbeliről még gondoskodni kellett.
Meg is beszéltük, hogy a hét vége felé, délután elmegyünk vásárolni. Természetesen fehéret, hisz az új ruhához, az illett. Igaz, a ruhába belehímeztünk egy apró kis virágot, ami kiemelte a felső részét. Nagyon örültem ennek a ruhának, mert ekkortájt talált rám az első szerelem. Szerettem volna nagyon szép lenni, hogy majd Gyurkának akadjon el a lélegzete, ha ebben szép új ruhában meglát…
Szerdai nap volt, erre nagyon emlékszem, amikor az iskola után a társaimmal lementünk a vasútállomásra, mert úgy terveztük el a lányokkal, hogy mielőtt hazamennénk, meglátogatjuk beteg társunkat, aki ott lakott a vasútállomás szomszédságában. Útba esett egy virágbolt, és egy trafik is, ahol kis apróságokat vettünk, mert üres kézzel nem illik látogatóba menni. Ahogy mentünk az úton, egy cipőbolt előtt haladtunk el. A kirakat előtt fölbe gyökerezett a lábam. Ott láttam meg álmaim fehér szandálját, éppen az én méretemben. Nagyon boldog voltam, és azonnal szőttem a kis terveket , hogy ha hazamegyek, megmondom nagymamámnak, milyen szépet láttam. Az ára kissé borsosnak volt mondható a többiekhez képest, mert 315 Forintért állt a kirakatban. Amikor az osztálytársunk házához értünk, az én gondolataim, még mindig a szandál körül forogtak, és alig vártam, hogy hazaérjek. Nagy örömmel nyitottam ki az ajtót, hogy sietve elmeséljem, milyen szép lábbelit találtam. Nagymamám azonban előbb szólalt meg.
– Elmentem ma vásárolni, mert a szomszédasszonyék elvittek autóval, így nem kellett cipekednem. Vettem neked ma egy szandált is.
Meg sem tudtam szólalni. Úgy éreztem magam, mint akit pofon-ütöttek. Hiába próbáltam nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Gyorsan elfordultam, hogy nagymamám ne lássa. Végtelenül bánatos lettem. Egy világ omlott össze bennem.
Aztán nagyanyám elém tette a dobozt. Legszívesebben földhöz vágtam volna, de nem tehettem. Uralkodnom kellett a csalódásomon. Óvatosan nyitottam ki a doboz fedelét… és akkor megtörtént a csoda. Ott kukucskált rám… az a szandál, amibe én beleszerettem, amikor megláttam a kirakatban. Folytak, ömlöttek a könnyeim… már nem is emlékszem hogyan történt, de repültem nagymamám nyakába.. és össze- vissza ölelgettem, puszilgattam. Ő pedig nagyon örült az én örömömnek. Később elmeséltem neki, hogy én is éppen ezt láttam meg a kirakatban. Nagyon nehezen álltam meg, hogy a „Búcsú „ előtt ne vegyem fel, de azért sikerült. Igaz, vagy ötvenszer felpróbáltam mire kimehettem benne az utcára vasárnap, amikor a szentmisére mentem az új ruhámban. Nagy öröm ért akkor is, amikor Gyurka anyukája megdicsérte a szép ünnepi ruhámat a mise után. Délután, a búcsúi forgatagban aztán Gyurka is meg meg pörgetett a ringlisen…
A következő héten elmehettem benne az iskolába, mert a kisváros könyvtárába is mentünk, egy író-olvasótalálkozásra, és a régi kopottas cipőmet nem szerettem volna felvenni. Kicsi korom óta szerettem olvasni, könyvtárba járni. A falusi könyvtár is nagy könyvállománnyal rendelkezett, de az, ami a városban volt hatalmasnak tűnt. A találkozó után még nézelődtem kicsit, és kezembe vettem Solohov, Emberi sors című regényét. Leültem a kényelmes fotelbe és csak olvastam, olvastam. Csak akkor eszméltem fel, amikor kezdték lekapcsolni a villanyokat', és jelezték, hogy zárni készülnek. Odakint már sötétedett, és én nagyon megijedtem, mert elment az utolsó busz is, ami hazavihetett volna. Szerencsére vonattal egy darabig utazhattam, majd onnan gyalog kellett megtennem az utat hazáig. A sok gyaloglástól feltörte, hólyagosra marta a lábamat a szép fehér szandál…, de nem fájt úgy, mint az, hogy nagymamám aggódhat értem, hisz, nem tudja, miért nem mentem haza a busszal. Amikor hazaértem átöleltük egymást. Nem vádolt, nem haragudott. Aztán amikor elmeséltem hogyan történt az eset, elnevette megát. Megterítette nekem az asztalt, és elém tette a kedvenc ételemet, rántott csirkeszárnyat zöldséges újkrumplival’ és salátával, aztán bement a szobába. Hozott a hólyagos, sebes lábamra körömvirág kenőcsöt. Falatozásom után, elém tette a Solohov regényt. Így aztán sikerült, kicsit az éjszakába nyúlva végig elolvasni, és eszembe sem jutott, hogy fáj a lábam…

*

2023. június.

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat