Szirmok

Köszönöm, hogy apró szirmaimat észrevetted...

 
golyahir_feher....jpg
 
Nőnapi ajándék...
 

Éppen huszonnyolc  éve történt, egy szombati napon. Végre otthon lehettem. Nagyon értékesek voltak számomra az otthon eltöltött órák, hiszen három hónapot töltöttem a kórházban. Nem voltam beteg igazán, de mégis félteni, vigyázni kellett ránk, mert hogy nem voltam egyedül. Azt mondták, hogy talán ez is Csernobilnak köszönhető, hogy túl korán megszületik a kisbabám.
     Nem volt könnyű a kórházban, bár nem fájt semmim, csak időnként keménykedett be a pocakom. Lakója pedig igen kis virgoncnak volt mondható, mert sokat ficánkolt, időnként mintha kopogtatott volna. Ilyenkor megsimogattam a hatalmas nagy hasikómat, és kértem, hogy legyen még kicsit türelemmel. Cserébe megígértem neki, hogy csak finom és egészséges dolgokat eszek, hogy Ő, a kis jövevény... erősödjön. Még azt a nagy áldozatot is meghozom, hogy naponta megiszom a kedvéért két pohár tejet. Ez tőlem valóban nagy ígéretnek tűnt. Gyermekkoromban rokonaim rám erőltették azt a mennyiséget, amitől végleg megundorodtam. Azóta sem iszom meg a tejet, csak úgy magában. Kávémba persze, mindig teszek. Folytatom a történetet....
     Senki sem szeret a kórházban lenni, főként, ha otthon kell hagynia a legféltettebb  kincsét  ….a  gyermekét. Ez fájt a legjobban. Alig öt éves kisfiamat a nagymamájához kellett vinni, onnan egy olyan óvodába került, ahol senkit nem ismert. Sem az épületet, sem a  gyerekeket, felnőtteket. Szinte bele sem mertem gondolni, hogyan hat ez majd az én nyugodt, kiegyensúlyozott kisfiamra. Mert az volt. Nagyon okos, kedves, bájos gyermek. Lehetek elfogult, és talán megbocsátható az is, ha a világba kiáltom, hogy milyen büszke voltam rá, amikor három évesen odajött hozzám... én éppen az utcán rendezgettem a virágaimat az árok szélén, amikor nagy komolysággal közölte:
-  Anyucikám! Emelkedő sorrendben felírtam neked a lottószámokat! - A szomszédasszonyom nem akarta elhinni, hogy igaz. Pedig így volt . Mikorra  iskolába került, már folyékonyan olvasott. Mielőtt a pedagógus kollégák rosszallóan csóválnák a fejüket, elmondom, hogy soha nem tanítottam tudatosan. Kérdezett, s én válaszoltam. Mindent tudni akart, "  Anyuci, mi van odaírva?  Ez milyen betű? Hányas ez a szám ?"…stb
     Nagyon imádta a könyveket. Sokat költöttem rá, mert fontosnak tartottam. Még meg sem született, már ismeretterjesztő könyveket vásároltam a számára. Hát ez az én aranyos kisfiókám, egyik napról a másikra elkerült, a megszokott környezetéből. Nagyon szomorú voltam. Férjem kért, hogy saját felelősségemre menjek haza. Féltem, mert az orvos  ellenezte, és  én ezt a másik kisbabámat is   akartam! Nagyon akartam. Nem tudtam kettészakadni. Sokat sírtam a kórházban, de az orvosok nem engedtek haza. Ráadásul az injekciókkal sem spóroltak.
Az ágyam lábánál két- két tégla ügyelt arra, hogy a súly biztonságos helyen maradjon.
     Nehezen teltek a napok. Csak a napi, babaszívhangjának hallgatása adott örömet akkor. Később, amikor megtanultam kötni, nem éreztem magam olyan nyomorultul. 
     Karácsonykor, amikor az ünnepekre hazaengedtek, a döbbenettől szólni sem tudtam. Az én kis fiókám  szinte csonkig lerágta a körmeit. Furcsa kényszeres mozgást végzett, amolyan hintázást. Ezt a férjem fogyatékos nővérétől vehette át, aki egyébként a világ legaranyosabb embere volt. A háború alatt született, farfekvéssel  - s születésekor  megnyomódott a feje. Sajnos már nem él.  Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de le kellett nyelnem a könnyeimet. Tudtam, hogy nem szólhatok rá, mert minden kis apró szigor csak ártana,  inkább eltávolítanám magamtól még jobban.  Azt is tudtam, hogy nem engednek   haza a kórházból, hiszen március 21-re voltam kiírva, ahogy ezt a köznyelvben mondani szokás.
     Igyekeztem mindent elkövetni, hogy érezze a szeretetemet. Minden pillanatot vele töltöttem. Meséltem, hogy milyen a kórházban az életem és mennyire szomorú vagyok,  amiért nem lehetünk együtt. A pocakomra tette aranyos kis fejecskéjét, és érzékelte a kis jövevény mocorgását. Számtalan kérdést tett fel, és én válaszoltam. Tudta, hogy ő is az anyu pocakjában volt lakó, és hamarosan ez a kis emberke is majd onnan jön elő.
     Még két hónapot kellett elviselnem a kórházban. Mindennap sírtam, akkor még telefonunk sem volt, nem hogy mobil,... nem tudtam napi kapcsolatban lenni a kisgyermekemmel.
     Nagy, hatalmas tél volt. A férjem is neheztelt rám, bár tudta, hogy ennek így kellett lennie. Dolgozott napközben,  este pedig ment a szüleihez. A fiunkhoz. Néha hazajött fűteni, hogy nehogy elfagyjanak a csövek, és a kutyánkat is etetni kellett. Nehezen viselte ő is  a megpróbáltatásokat.
     Március 3-án engedtek végleg haza. Új élet kezdődött, de tudtam, hamarosan visszakell mennem szülni. Március 7- én ünnepelte anyósom a 67.  születésnapját. Még tortát is sütöttem, nagyon hálás voltam, amiért segített a nehéz időszakban.
     Kisfiam is örült, hogy most már nem leszünk olyan sokat távol egymástól. Este, amikor pihenni tért mindenki, éreztem hogy valami nem stimmel. Apró kis szurkálások voltak, aztán ahogy a fotelba beletelepültem elfolyt a magzatvizem. Nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy már nem sok idő kell a táguláshoz, hisz visszatartás miatt szenvedtem el a három hónapot. A férjemet ébresztettem. Nem volt a faluban még telefon,  a segélyhívón pedig nem tudtuk a mentőket hívni. Egy barátunkhoz ment el a férjem, aki CB-rádión próbált segítséget kérni. Nagyon jeges volt az út, féltem hogy későn érünk be.. már jöttek a fájások. A férjem döntött. Ezer éves kis trabantunkba beültünk... emlékszem, a fiam simogatta a hajamat és bíztatott, hogy hamar elmúlik majd a fájdalom, nemsokára odaérünk. Még ő vigasztalgatott, és adott erőt...

     Férjem is izgult, mert a jeges úton nem kis felelősség volt bennünket vinni. Az életünk volt a kezében. Már majdnem a tőlünk, közel  húsz  kilométerre levő kisvárosba értünk, amikor találkoztunk a mentővel, aki éppen értem jött. De már a férjemmel maradtam. Elmúlt   11-óra amikor a szülőszobába vittek.  A páromat  hazaküldte az orvos, hisz látta, hogy kisgyerekkel van.  Mire a szüléshez előkészítettek, már majdnem éjfél volt. Fájásaim egyre erősebbek lettek,és most már nem gondoltam semmire, csak arra, hogy ez a kis emberke egészséges legyen. Nagyon szerettem volna ha kislány lesz…. Aztán elmúlt az éjfél és már az órára sem bírtam figyelni. A tolófájásokat is viszonylag csendben viseltem, iszonyatos erőt véltem magamban újra felfedezni… kicsit elsötétült előttem a világ…aztán egy csodálatos hang törte meg a csendet…a kisbabám erőteljes sírása. A mellemre tette az orvos a gyönyörű gyermekemet. Így szólt :” Gratulálok anyuka.    Magáé a legszebb nőnapi ajándék. Egészséges kisfia született.”
      Kimondhatatlan érzés volt. Dániel fiam maga volt a csoda!  Hatalmas csillogó szemeivel,  a sűrű hajával mindenki kedvence lett.  Tőlem csak az édesapja volt büszkébb, hiszen már két fiú apukája lehetett.
     Nagyon boldog voltam, amikor hazamehettünk, és  tudtam, hogy  most sok tennivalóm lesz, mert a nagyfiam lelkét meg kell gyógyítanom. De olyan sok szeretetet adtunk egymásnak, hogy még engem is meglepett milyen hamar begyógyultak a sebek, melyet én okoztam. A gyermekem újra az a kiegyensúlyozott, nyugodt  fiú lett aki korábban volt. Széleskörű  érdeklődéssel... különös tekintettel a madarak világára... 
Testvérét nagy szeretettel fogadta, segítségemre volt, ha vigyázni kellett rá. Később együtt játszottak,  tanultak, horgásztak , és ma is nagyon jó testvérek.  Igen... ez az igazi ajándék! 

 Isteni áldás. 

 

cs_002.jpg

Janek - a nagyfiam 4 évesen...

 

Daniel az én második fiókám...

 daniel.jpg

  ket_kis_kopem.jpg

Két kis kópém...1990  és 92-ben

 

 017.jpg

 Danim ötödik szülinapján...

 


kis_huszarkapitanyom...jpg
 Dani fiam... három évesen...A kis huszárkapitányom, Ő a nőnapi ajándék.   

 

 jatek_kozben_1991.jpg

 

Játék közben...mindig mosolyogva... 

 

jatekommal....jpg

 

 

Régi Karácsony...  (anyu fényképez) 

apu_is_.jpg

horgaszat_a_balatonon_.jpg

 Janek nagyfiam.... horgász- madarász

janek_madarasz_n.jpg

 

 

 Janek nagyfiam, Dórival, a kedvesével... 2013- ban

 

 

janek_es_dori_.jpg

 

 

Dániel ... 2011- ben, Nagyatádon egy esküvőn,  vőfélyként. 

danile_ma.jpg

 

 

 Itt is együtt... A két fiam egy csapattal... Somoskő várának  lábai alatt....somosko_n.jpg

Éppen huszonnyolc  éve már… hogy a legszebb nőnapi ajándékot megkaptam. Azóta is, mindennap hálát adok Istennek, amiért megajándékozott azzal, hogy   anyává lehettem…Két csodálatos gyermeket nevelhettem.  Ma már tudom, hogy remek emberré. Felnőttek.  Egyetemet végeztek… - végeznek. Megállják a helyüket a világban… Mindketten Budapesten élnek...Bár egyik sem a tanulmányainak megfelelően dolgozik. De reménykedem.. Ma is sokat vannak együtt, segítik, támogatják egymást.   Ők az én KINCSEIM. 

 

 Itt a lapomban is, a képek nagy százalékát a gyermekeim fotózták...

Janek és Dániel.

 

 

Dani a Tropicárumban 2015- márc 7-én. 

 _danim.jpg

 

 

Budapest-  Janek és Dóri sütötte a szülinapi tortát...Dani 28 éves lett.  A torta egyik ékessége, a csokiból készült fényképezőgép, hisz kisebbik fiókám egyik  nagy hobbija a fotózás. 

 

a_torta.jpg

28-eves-_gyertyafujo.jpg

 

Apa és fiai...Budapest. 2015 ... március 7. 

a_harom_testor.jpg

 

 

A család ...

a_csaladom.jpg

 

 

 

Danim... 2016- februárjában... Ausztriában: 

pict0163.jpg

 

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 252
Tegnapi: 36
Heti: 312
Havi: 2 037
Össz.: 417 819
Oldal: 10. NŐNAPI AJÁNDÉK<
Szirmok - © 2008 - 2018 - rojtok.hupont.hu