Szirmok

Köszönöm, hogy apró szirmaimat észrevetted... Ruder Jana írásai JOGVÉDETT !!!

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Négy hónaposan...

Háromévesen...

Danim- 2017- ben, Lábodon a Hoffmann cukrászdában.

Nőnapi ajándék...

Éppen huszonnyolc éve történt, egy szombati napon. Végre otthon lehettem. Nagyon értékesek voltak számomra az otthon eltöltött órák, hiszen három hónapot töltöttem a kórházban. Nem voltam beteg igazán, de mégis félteni, vigyázni kellett ránk, mert hogy nem voltam egyedül. Azt mondták, hogy talán ez is Csernobilnak köszönhető, hogy túl korán megszületik a kisbabám.
     Nem volt könnyű a kórházban, bár nem fájt semmim, csak időnként keménykedett be a pocakom. Lakója pedig igen kis virgoncnak volt mondható, mert sokat ficánkolt, időnként mintha kopogtatott volna. Ilyenkor megsimogattam a hatalmas nagy hasikómat, és kértem, hogy legyen még kicsit türelemmel. Cserébe megígértem neki, hogy csak finom és egészséges dolgokat eszek, hogy Ő, a kis jövevény... erősödjön. Még azt a nagy áldozatot is meghozom, hogy naponta megiszom a kedvéért két pohár tejet. Ez tőlem valóban nagy ígéretnek tűnt. Gyermekkoromban rokonaim rám erőltették azt a mennyiséget, amitől végleg megundorodtam. Azóta sem iszom meg a tejet, csak úgy magában. Kávémba persze, mindig teszek. Folytatom a történetet....
     Senki sem szeret a kórházban lenni, főként, ha otthon kell hagynia a legféltettebb kincsét ….a gyermekét. Ez fájt a legjobban. Négy és fél éves kisfiamat a nagymamájához kellett vinni, onnan egy olyan óvodába került, ahol senkit nem ismert. Sem az épületet, sem a gyerekeket, felnőtteket. Szinte bele sem mertem gondolni, hogyan hat ez majd az én nyugodt, kiegyensúlyozott kisfiamra. Mert az volt. Nagyon okos, kedves, bájos gyermek. Lehetek elfogult, és talán megbocsátható az is, ha a világba kiáltom, hogy milyen büszke voltam rá, amikor három évesen odajött hozzám... én éppen az utcán rendezgettem a virágaimat az árok szélén, amikor nagy komolysággal közölte:
- Anyucikám! Emelkedő sorrendben felírtam neked a lottószámokat! - A szomszédasszonyom nem akarta elhinni, hogy igaz. Pedig így volt . Mikorra iskolába került, már szinte folyékonyan olvasott. Mielőtt a pedagógus kollégák rosszallóan csóválnák a fejüket, elmondom, hogy soha nem tanítottam tudatosan. Kérdezett, s én válaszoltam. Mindent tudni akart, " Anyuci, mi van odaírva? Ez milyen betű? Hányas ez a szám ?"…stb
     Nagyon imádta a könyveket. Sokat költöttem rá, mert fontosnak tartottam. Még meg sem született, már ismeretterjesztő könyveket vásároltam a számára. Hát ez az én aranyos kisfiókám, egyik napról a másikra elkerült, a megszokott környezetéből. Nagyon szomorú voltam. Férjem kért, hogy saját felelősségemre menjek haza. Féltem, mert az orvos ellenezte, és én ezt a másik kisbabámat is akartam! Nagyon akartam. Nem tudtam kettészakadni. Sokat sírtam a kórházban, de az orvosok nem engedtek haza. Ráadásul az injekciókkal sem spóroltak.
Az ágyam lábánál két- két tégla ügyelt arra, hogy a súly biztonságos helyen maradjon.
     Nehezen teltek a napok. Csak a napi, babaszívhangjának hallgatása adott örömet akkor. Később, amikor megtanultam kötni, nem éreztem magam olyan nyomorultul.
     Karácsonykor, amikor az ünnepekre hazaengedtek, a döbbenettől szólni sem tudtam. Az én kis fiókám szinte csonkig lerágta a körmeit. Furcsa kényszeres mozgást végzett, amolyan hintázást. Ezt a férjem beteg nővérétől vehette át, aki egyébként a világ legaranyosabb embere volt. A háború alatt született, farfekvéssel - s születésekor megnyomódott a feje. Sajnos már nem él. Nagyon szerette a nagyfiamat, mindig tologatta a babakocsiban. Igazán kiváló anya lehetett volna, ha egészségesnek születik. Isten másképpen döntött. Fájt nekem a fiamat így látni. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de le kellett nyelnem a könnyeimet. Tudtam, hogy nem szólhatok rá, mert minden kis apró szigor csak ártana, inkább eltávolítanám magamtól még jobban. Azt is tudtam, hogy nem engednek haza a kórházból, hiszen március 21-re voltam kiírva, ahogy ezt a köznyelvben mondani szokás.
     Igyekeztem mindent elkövetni, hogy érezze a szeretetemet. Minden pillanatot vele töltöttem. Meséltem, hogy milyen a kórházban az életem és mennyire szomorú vagyok, amiért nem lehetünk együtt. A pocakomra tette aranyos kis fejecskéjét, és érzékelte a kis jövevény mocorgását. Számtalan kérdést tett fel, és én válaszoltam. Tudta, hogy ő is az anyu pocakjában volt lakó, és hamarosan ez a kis emberke is majd onnan jön elő.
     Még két hónapot kellett elviselnem a kórházban. Mindennap sírtam, akkor még telefonunk sem volt, nem hogy mobil,... nem tudtam napi kapcsolatban lenni a kisgyermekemmel.
     Nagy, hatalmas tél volt. A férjem is neheztelt rám, bár tudta, hogy ennek így kellett lennie. Dolgozott napközben, este pedig ment a szüleihez. A fiunkhoz. Néha hazajött fűteni, hogy nehogy elfagyjanak a csövek, és a kutyánkat is etetni kellett. Nehezen viselte ő is a megpróbáltatásokat.
     Március 3-án engedtek végleg haza. Új élet kezdődött, de tudtam, hamarosan visszakell mennem szülni. Március 7- én ünnepelte anyósom a 67. születésnapját. Még tortát is sütöttem, nagyon hálás voltam, amiért segített a nehéz időszakban.
     Kisfiam is örült, hogy most már nem leszünk olyan sokat távol egymástól. Este, amikor pihenni tért mindenki, éreztem hogy valami nem stimmel. Apró kis szurkálások voltak, aztán ahogy a fotelba beletelepültem elfolyt a magzatvizem. Nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy már nem sok idő kell a táguláshoz, hisz visszatartás miatt szenvedtem el a három hónapot. A férjemet ébresztettem. Nem volt a faluban még telefon, a segélyhívón pedig nem tudtuk a mentőket hívni. Egy barátunkhoz ment el a férjem, aki CB-rádión próbált segítséget kérni. Nagyon jeges volt az út, féltem hogy későn érünk be, hiszen már jöttek a fájások. A férjem döntött. Ezer éves kis trabantunkba beültünk... emlékszem, a fiam simogatta a hajamat és bíztatott, hogy hamar elmúlik majd a fájdalom, nemsokára odaérünk. Még ő vigasztalgatott, és adott erőt...

     Férjem is izgult, mert a jeges úton nem kis felelősség volt bennünket vinni. Az életünk volt a kezében. Már majdnem, a tőlünk, közel húsz kilométerre levő kisvárosba értünk, amikor találkoztunk a mentővel, aki éppen értem jött. De már a férjemmel maradtam. Elmúlt 11-óra amikor a szülőszobába vittek. A páromat hazaküldte az orvos, hisz látta, hogy kisgyerekkel van. Mire a szüléshez előkészítettek, már majdnem éjfél volt. Fájásaim egyre erősebbek lettek, és most már nem gondoltam semmire, csak arra, hogy ez a kis emberke egészséges legyen. Nagyon szerettem volna ha kislány lesz…. Aztán elmúlt az éjfél és már az órára sem bírtam figyelni. A tolófájásokat is viszonylag csendben viseltem, iszonyatos erőt véltem magamban újra felfedezni… kicsit elsötétült előttem a világ…aztán egy csodálatos hang törte meg a csendet…a kisbabám erőteljes sírása. A mellemre tette az orvos a gyönyörű gyermekemet. Így szólt :” Gratulálok anyuka.    Magáé a legszebb nőnapi ajándék. Egészséges kisfia született.”
Kimondhatatlan érzés volt. Dániel fiam maga volt a csoda! Hatalmas csillogó szemeivel, a sűrű hajával mindenki kedvence lett. Tőlem csak az édesapja volt büszkébb, hiszen már két fiú apukája lehetett.

A történethez hozzátartozik még egy igen fontos dolog. Ha a kisfiam éjfél előtt születik meg, együtt ünnepelhette volna születésnapját a nagymamájával... férjem édesanyjával, aki 1920. március 7-én született. Már Ő is angyallá lett... Onnan figyeli útunkat.

Elmúlt a nemzeti ünnep is, s végre hazamehettünk..

Nagyon boldog voltam, bár tudtam, hogy most sok tennivalóm lesz, mert a nagyfiam lelkét is meg kell gyógyítanom. De olyan sok szeretetet adtunk egymásnak, hogy még engem is meglepett milyen hamar begyógyultak a sebek, melyet én okoztam. A gyermekem újra az a kiegyensúlyozott, nyugodt fiú lett aki korábban volt. Széleskörű érdeklődéssel... különös tekintettel a madarak világára... Testvérét nagy szeretettel fogadta, segítségemre volt, ha vigyázni kellett rá. Később együtt játszottak, tanultak, horgásztak , és ma is nagyon jó testvérek. Igen... ez az igazi ajándék!

Isteni áldás.

Janek - a nagyfiam 4 évesen...

Daniel az én második fiókám...

Két kis kópém...1990 és 92-ben

Danim ötödik szülinapján...

kis_huszarkapitanyom...jpg
Dani fiam... három évesen...A kis huszárkapitányom, Ő a nőnapi ajándék.

Játék közben...mindig mosolyogva...

jatekommal....jpg

Régi Karácsony... (anyu fényképez)

Janek nagyfiam.... horgász- madarász

Janek nagyfiam, Dórival, a jegyesével... 2017- ben.

Hála Istennek, úgy hozta a sors, hogy mégis lett lányom is... 2018- júliusában nősült meg a nagyfiam, Janek. A képen a három gyermekem...

a_gyermekeim-_2018-_07_._--------.jpg

Dániel ... 2011- ben, Nagyatádon egy esküvőn, vőfélyként.

Itt is együtt... A két fiam egy csapattal... Somoskő várának lábai alatt.

Éppen huszonnyolc éve már… hogy a legszebb nőnapi ajándékot megkaptam. Azóta is, mindennap hálát adok Istennek, amiért megajándékozott azzal, hogy anyává lehettem…Két csodálatos gyermeket nevelhettem. Ma már tudom, hogy remek emberré. Felnőttek. Egyetemet végeztek… Megállják a helyüket a világban… Mindketten Budapesten élnek...Bár egyik sem a tanulmányainak megfelelően dolgozik. De reménykedem.. Ma is sokat vannak együtt, segítik, támogatják egymást. Ők az én KINCSEIM.

Budapest- Janek és Dóri sütötte a szülinapi tortát...Dani 28 éves lett. A torta egyik ékessége, a csokiból készült fényképezőgép, hisz kisebbik fiókám egyik nagy hobbija a fotózás.

Kiegészítés: 2022. márciusa

Az élet mindig hozza a változásokat. Ma már egyik fiam sem Budapesten él. Janek fiam és a felesége, Dóri... Kápolnásnyéken, a Velencei -tó közelében laknak saját otthonukban.

Dani fiam pedig... már öt éve Bécsben él.

A képek, melyeket csatolgatok - ehhez a 2007-ben megírt cikkhez,( Virtus) az életük pillnatai, melyek anyai szívem virágai.