Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,amikor újra és újra feltör a mélyből. Árnyékként követ , oly sok éve már s nem enged repülnöm. Nem maradt semmim sem, csak száraz faleveleket gyűjtögetett a lélek: kezedhez érnék, de a valóságtól félek. Ablakomhoz letérdelt a tél s tavaszi szonátám már semmit sem ér. Messze hajolnak el egymástól a hegyek, s az utat - melyen hozzád indulhatnék - eltorlaszolta az idő. Közös perceinkre ráhull a köd, elrozsdásodik a beszívott levegő. Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad, én mégis naponta építgetem a hidat, bár megkopaszodott a remény, már nem vagy idegen. Meleg fényű takaró vagy a lelkemen. Távoli harangszó, ami a csendbe rakott fészket, s mozdulatokból fonott néma ígéret, hogy múltból szakított sóhajom lassan elpihenjen, megszelídüljön a könnyem simogató két tenyeredben. 2007. december.