Szirmok

Ruzsa Dániel fotója.

Montázs Magazin 2022-évi  pályázatán  első díjat nyert prózám. 

Ha szólítanának a csillagok…

Furcsa korban élünk. Mindig mindenki rohan. Pedig sokkal jobb lenne lassabban élni, nyugalomban. Én sem tudom megoldani, pedig nem így terveztem valaha a nyugdíjas éveket.  Azt mondják a bölcsek, hogy az ember alakítja a saját sorsát. Döntései befolyásolják az életútját. Bizonyára így is van, de számtalan a körülmény is, amit figyelembe kell venni. Nem dobhatjuk el a kötelességeinket, még az álmainkért sem. Sok rossz döntést hoztam életemben, de szerencsére jókat is.  Ha belenézek a tükörbe, nem a külső változásokat szemlélem. Ma már, nyugdíjasként nem erre figyelek. A ráncaim sem zavarnak, mert mindegyikben ott van valami fontos az életemből. Az első ránc akkor születhetett, amikor világrajövetelem után rájöttem, hogy magamra hagytak. Aztán ez a kis ránc kisimult nagymamám szerető, babusgató ölében.  Az évek meg csak teltek, és voltam rossz kislány, és jó, ügyes gyerek is. Mindig történt valami körülöttem, amit csodaként éltem meg. Szerettem a kis falunkat, a szalmatetős házunkat, s a petróleumlámpát is, aminek fényénél meg tanultam írni, olvasni. Tudtam, és láttam, hogy mások másképpen élnek. Van szép ház, villany, tv, néhol autó is. Mégsem vágytam akkor ilyenekre. Boldog voltam így is. Békés, szép környezet vette körül a kis községet, ami akkor nekem, a világ közepét jelentette. Erdők, mezők, gyümölcskertek, szőlőhegyek, patakok. Sokat sétáltam, kerestem a víz közelségét. Szerettem egyedül lenni. Ilyenkor már megfogalmazódtak bennem kisebb verstöredékek, történetek, de még nem vetettem papírra.  Vágytam olvasni, énekelni, csillagokat nézni, s álmodozni. Talán tizenöt éves lehettem, amikor erősen foglalkoztatott a halál. Lehetséges, hogy azért, mert abban az időben többen is meghaltak körülöttem. Egy apró kis ránc, valahol ekkor is született. Miközben bámultam a csillagos eget… azon gondolkodtam, talán tényleg csillaggá lesz, aki meghal? Rengeteg csillag van ott a magasban, és a legtöbbjüket nem is látni szabad szemmel. Akkor, még szinte semmit sem tudtam az univerzumról, csak azt éreztem, hogy nekem még sok itt a dolgom. Nem lenne jó, ha szólítanának a csillagok…                              

De nem szólítottak, és élhettem tovább. Tanulhattam, barátkozhattam a társakkal, örülhettem az esőnek, hónak, szivárványnak és a virágnyílásnak.  Majd elérkezett az első szerelem is, amit követett a csalódás, és keletkezett egy újabb kis ránc,... Talán éppen a szemem alatt. Ez azóta sem simult el. Ahogy teltek az évek, nagyon sok embert ismertem meg, és számtalan utazás, kirándulás, közösségi élet, éneklések, szereplések a színpadokon, tarkították az életemet.   Az a nap is emlékezetes, amikor el kellett döntenem merre menjek tovább az úton.  A színpad és a híressé válás lehetőségének útján, vagy válasszam azt, ami nem jár akkora csillogással, de önmagamat adhatom.  Tükörbe néztem, és a lelkem mélyére. Megértettem, hogy a híressé váláshoz nincs meg bennem az a sok minden, ami fontos lehet. A pedagógusok nehéz, de csodaszép útján indultam el.  A gyerekek közé érkezve hamar felismertem, hogy jó döntést hoztam.  Közel negyven aktív év egyetlen percét sem bántam meg. Sok kisgyerek talált nálam menedéket, vigasztalást… Sokan tapasztalták meg a segítségemmel, hogy milyen jó a könyv, a mese, a vers, és eljátszani egy- egy mesét, történetet. Olyat is, amit én írtam… 

Megtanulták azt is, milyen jó érzés énekelni, verset mondani, agyagozni, gyurmázni, festeni, rajzolni, növényeket ültetni, gondozni… és játszani önfeledten.                                                                                                  Az élet sokszor megsimogatott.  Milliónyi örömben volt részem. Ezernyi csodát élhettem át, 

köztük a legnagyobbakat akkor, amikor a fiaim megszülettek.  Ma már felnőttek, a maguk útját járják, de az otthon melege sokszor hazaszólítja őket.  Így van ez jól…

Az Isten akkor is átölelt, amikor veszteségeim voltak. Amikor egyre sűrűbben rakódtak rám a ráncok. Kinyitott egy ablakot nekem, hogy áramoljon be hozzám a levegő… és érezhessem a Nap melegét akkor is, ha szomorú vagyok. Klaviatúrát helyezett elém, és még szélesebbre tárta az ablakot. Már nem csak én nézhettem ki, de hozzám is odaláthattak azok, akiket érdekelt a klaviatúrán való pötyögésem. Választott nevemet egyre többen megismerték, s verspalántáimat, prózagyerekeimet olvasva, a lelkemből is kaptak egy - egy kis darabot.

Szaladnak az évek. Ráncaim egyre mélyülnek, a csontok rozogák… de még mindig nem pihenhetek. Még mindig van feladatom. Az otthonomban is nagy szükség van rám, de azon kívül is.  Egy kisközösséget irányítok, felnőttetekkel énekelek… és a gyerekeket is meg - meg szólítom, ha ünnepeket vezényelek le. Néha temetéseken is hallani a hangom.

Ha szólítanának a csillagok?  Tettem –e valamit, ami nyomot hagyott?  Mi maradna itt a földön abból, ami én vagyok?   Csak remélni merem, hogy sok meleg baráti kézfogás, szeretettel teli ölelés, - ringató, simogató emlékek a sok kis gyermekben, diákban, barátban, ismerősben. Néhány szép pillanat a színjátszás örömeiből, sok- sok mondóka, vers, dal.  Az együtténeklés, s a beszélgetések, közös programok varázsának emléke...  Fák, virágok, amiket ültettem, s talán a lelkekbe is sikerült elvetnem olyan kis magvakat, melyek előbb vagy utóbb termést hoznak. Reménykedem abban is, talán marad utánam néhány vers, mese, novella, dramatizálás, amit néha - néha elolvasnának az emberek, és jó érzésekkel gondolnának rám, mert a saját érzéseiket ismernék föl bennük, vagy gondolkodásra késztetne.  Maradna utánam néhány papír, tárgy, amire a nevemet írták. Néhány oklevél, antológia… Egy kis ideig hiányoznék azoknak, akikhez közel álltam… s kicsit ott lennék a fiaim mozdulataiban, cselekedeteiben, aztán az élet menne tovább… és ugyanúgy ragyognának a csillagok, mint eddig.

Jó lenne hinni, hogy közöttük… egyszer engem is keresne valaki… 

2022.  január. 

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat