Őrizetlenül hagyott álmokba folytak az ősz kontúrjai,
édes-búsan dúdoló húrjai,
fájdalmat vonszolnak a magányos lélek riadt tekintetére. Nem sír. Mindent kibír. Valaha szivárványt rajzolt az égre a nevetés.
Ha megszületne a feledés,
mély, csellóhangján morzsolná szét a csendet,
ami makacsul, kíméletlenül megjelenik minden este a csillagok alatt.
A Göncölszekér sem halad. Mozdulatlan a pillanat.
Más volt, amikor még csipkeruhában ölelt át minden hajnalt.
Most templomba jár...
Ha őrülten fáj az ősz illatú magány,
egy dalt játszik el… az öreg zongorán…
( egy játékban vettem részt ... Zengő ... elnevezéssel. Adott volt egy zenei mű , amire ki-ki a saját hangján reflektált. Én így.. ahogy fentebb olvasható.