Lassan elnyílnak az orgonák, s a gyöngyvirág is leginkább már csak az árnyékosabb helyeken pompázik.
Szeretted az illatukat, s most a lilaakác már az én házam falán is úgy szalad, mint valamikor otthon…
Ott, ahol ma fenyők gyökerei kapaszkodnak lábaink nyomába, ahol térdepelve sikáltad a kis konyhát. Ott, ahol, már nincs zsuppfedeles ház, nincs almafa, nincs pillangóvirág… idegenek földje lett. A hely, ahol engem vettél öledbe, amikor az anyatejért, sírtam…
Ezerszer eljátszottam a gondolattal hogy valami csoda folytán néhány napra visszaengednek hozzám az angyalok. Rakosgattam sorba a képeket, a szavakat, hogy mit mondanék, mit mutatnék meg, kihez vinnélek el…
Annyi minden jutott az eszembe. Jegyzetet is készítettem, de mindig jön valami új, valami fontos, amit még hozzá kell írnom.
Már angyalokhoz szegődtél, amikor jogosítványt szereztem. Tudom, milyen boldogan ülnél mellettem és én vinnélek, hogy lásd mindazt, amit szépnek láthat a szemed…
Igen, elutaznánk … Rudkinóba. Oda , ahol nagyapám pihen, akinek elvesztésének híre, örökre nyomot hagyott hajadon.
Csak beszélnék, mesélnék… , meglátogatnánk mindenkit. Gyermeket, unokát és ükunokát is. Tudom, sokat mosolyognál, nevetnél. Meglepődnél, mennyit változott a világ, a technika, az emberek, s biztosan kipróbálnád a számítógépemet is, hiszen annyira szerettél mindent, ami érdekes. Meghallgathatnád a kedven dalaidat, és újra megnézhetnéd a filmet, amin mindig sírtál… a „szállnak a darvak” – at. Újra felfedeznéd az erdőt, a halastó csendjét, a madarakat, és én elolvasnám neked a kedvenc könyveidet, verseket…
Sütnék pogácsát és főznék bablevest, te pedig elmondanád, mit csinálok rosszul, hogy nem olyan az íze, mint a tiéd volt… és … és…és...
Talán örülnél, ha látnád, hogy magamnál hordom az „olvasót”, ami a tiéd volt , a kisvájling is megvan még, meg a zsírosbödön, csak a fedele veszett el valahol egy költözéskor…
Annyi mindent őrzök még. A fejkendőd, amit azóta sem mostam ki, hogy elmentél…
Istenem … úgy hajadra kötném…
2012. május . 5.