A világtól kicsit eltávolodtam…

 

Vannak napok,
amikor eltávolodom a világtól,
szenvedek széltől, esőtől ,
napfénytől, magánytól...
mégis, arra vágyom, hogy a csend cseppjei
csillogjanak a dobhártyámon...
s valahol mélyen, jajkiáltásom szendereg,
eltemetődött kislánykacagásom tévelyeg.
Vadhajtásokban fojtogat a kétség...
álmaimban is az arcomra ült vétség,
szánakozó és megfásult alkonyattól fél.
Oh, de hát mit is remél?
Csillogó szemű kislány, aki voltam,
nagy színpadról álmodoztam,
ahol elénekelem Ave-Mariát,
játszom Karnyónét…s Júliát.
Csak őszinte játékot akartam,
magamat a hatalmas kezektől
inkább eltakartam…
lettem gyermekeknek
mindig termő fája..
kik tisztán teremtődtek erre a világra..,
s egyszerű kezemben, az apró kis magok,
észrevétlenül lettek hamar nagyok,
az idő nem kímélte meg a vállam
nyíllal lövöldözi görbülő hátam...
hajamra rászőtte már a fakuló fényét
bőrömből kiszívta régen a reményét...
s hagyott engem egy furcsa kis szigeten
ahol majd fűzfám alá temetkezem,
ha szól majd az öreg kakukk madár
hogy itt van az ősz elmúlt a nyár…
Lelkem ajtajának kulcsát már elhagytam
amikor a világtól, kicsit eltávolodtam.

 

 

 2007. (  spontánvers ) 

 

Oldal: 101. A világtól kicsit eltávolodtam...
Szirmok - © 2008 - 2024 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat