Szirmok

Köszönöm, hogy apró szirmaimat észrevetted...

 

 

060915_171902.jpg

 

 

 

 

 

Szeme elé tette a kezét, mert a nap erősen szórta a sugarakat, pedig még alig kezdte meg az égi melegítő a tavaszi munkáját.

Márta hunyorogva nézte a kert végén levő orgonabokrok alját. A szél, imitt-amott beletáncolt a hófehér szálaktól tarkított hajába. Tekintetével végigsimogatta a tájat, amely napról  napra  egyre többet mutatott meg a színeiből. Most csend volt… messziről egy kerti traktor hangja szűrődött be a bokrok között. A távolabbi kertek szegélyezéseként a felhők felé magasodó fenyőfák ágai madárdalokat ringattak.

Márta szerette ezt a csendet, megnyugtatta a természet szépsége. Feltöltődött... teleszívta magát a látvánnyal, s az  illatokkal.

Az orgona bokrok mögötti kis füves területen megpillantotta, amit keresett. Parányi sötétlila szirmocskák bújtak meg az apró karéjos levelek között.

Leguggolt a virágokhoz, s mosolygott… a tudatnak... tavasz van... újra tavasz..., bár a fecskék még nem érkeztek meg, a gólyák már dolgoztak a fészek kényelmessé tételén.

A közeli fűzfán belekopogott a csendbe egy fakopáncs,s a pongyolapitypangon apró  méhecske és egy kis bogár osztozkodott.

Márta hirtelen felállt s a mellette levő fatuskóra telepedett.

Figyelte, ahogyan két fehér pillangó játszott, kergetőzött  egymással, aztán tekintete valahova a távolba meredt... hosszasan pásztázta a fenyőket, de a szeme már nem a fákat látta. A múlt fonalán indult útnak s az emlékezés horizontján megpillantotta Tamást...

 

Tél volt, hatalmas hó fedte a tájat, a hóbuckák tetején apró veréblábak hagytak nyomot. Zene szűrődött ki a régi épület ablakrésein.

Tamás akkor tizenkilenc éves múlt, magas, szőke, kék szemű: amolyan mesebeli herceg típus. Márta tizenöt évesen, kicsit bátortalanul lépett a régi iskolaépületbe. A régi padló megnyikordult  léptei alatt. A terembe érve a sarokban, öntöttvas kályha ontotta a meleget..., táncoltak a fiatalok. Első alkalom volt, hogy elment egy rendezvényre, melyet az az iskola szervezett, ahova járt. Tamás azonnal odalépett hozzá, és  akkor  ott,  táncra kérte őt.

Az első táncnál már egymásra mosolyogtak, s amikor lekérte tőle Mártát a többi fiú, Tamás szemében apró kis haragszikra villant.

Nézte a lányt, akinek mosolya megdobogtatta a szívét. Táncoltak még együtt, de nem beszélgettek.

Egymást nézve váltak el, amikor már csak hó fehérsége világította meg a tájat.., az égből újra elkezdett hullni a hó, az apró pihék csillogva ültek a lány piros kabátjának gallérjára…

 Az öreg utcai lámpások pedig szégyenkezve pislogtak, amikor észrevették, hogy a fiatal férfi, titokban követi a lányt.

 

 Legközelebbi találkozásukkor, már nyoma sem volt a havazásnak, a tavasz színeivel belemarkolt a tél fehér hajába és elűzte...

A mozi épülete előtt már sokan álltak, a hangosbemondó zenét sugárzott,  a fiatalok az aktuális slágereket énekelték, lent a parkban is, több csoportban folyt a diskurzus... Tamás és Márta nem vették észre egymást... A film megtekintése közben azonban kiderült, hogy ugyanabban a sorban kaptak helyet, csak nem azonos oldalon. Tamás addig ügyeskedett, amíg elérte, hogy helyet cserélhetett azzal a lánnyal, aki Márta mellett ült.  A film egyik tréfás jelenete törte meg a csendet közöttük.

A férfi  a lány felé fordulva nézte annak nevetését, aztán elkezdődött a beszélgetés... majd egyik találkozás követte a másikat.

Húsvétkor egy csokor ibolyával ajándékozta meg a lányt, aki ekkor kapott életében először fiútól virágot.

Hetek teltek el úgy, hogy minden szombaton együtt mentek moziba, s már megfogták egymás kezét, az ajkak is megtalálták az utat…

Egy szép szerelem vette kezdetét.

A lány éppen a nagy ABC-ből jött ki tele kosárral a kezében, amikor megpillantotta Tamás édesanyját. Zavartan igazította meg magán a pulóvert, mert úgy érezte, mintha valami nem lenne rajta rendben. Egy pillanatra idegesítette, miért is  nem vette fel a kockás szoknyáját, miért ebben a bugyuta nadrágban kellett eljönnie vásárolni. Édesapjának sem tetszett soha, ha nadrágban járt...

A gondolat végére sem jutott, amikor az asszony a közelébe ért.

Magas, testes asszony, látszott rajta, hogy van mit a tejbe aprítaniuk. Büszke tartása, még inkább kiemelte a magasságát.

- Csókolom Margit néni... - köszönt, miközben élénk pír szaladt végig az arcán.

- Ne köszöngess nekem te kis céda! Hát mit akarsz te az én fiamtól, mi? Hát azt hiszed, azért neveltem az egyetlen gyermekemet, hogy majd te elvetesd magadat vele? Hogy egy ilyen senkiházi legyen a menyem? A tojáshéj még rajta van valagadon, de már az én fiam köllene mi? - rikoltozta, úgy hogy szinte mindenki hallotta, aki csak egy kicsit is a közelben tartózkodott.

Szemének haragos tüzétől Márta lemerevedett, szinte az ájulás környékezte. De az asszonyt nem hatották meg a rémült pillantások.

Folytatta:

- Kitiprom a beledet, ha megtudom, hogy még egyszer odamész hozzá! Megértetted?

Márta nem válaszolt. Nem tudott… nem is emlékezett rá, hogyan került haza, csak arra, hogy az édesanyja simogatta...

- Mi történt kicsi rózsabimbóm? Beteg vagy? - kétségbeesetten nézte a lánya néma szenvedését, riadt szemeit. - Bántott valaki?

Márta csak a fejét rázta, majd pár perc elteltével hangos zokogásban tört ki.

Édesanyja hagyta, hogy csak sírjon, mert tudta ettől megkönnyebbül majd, s tompul a feszültség, a fájdalom.

Percek teltek el így, egymást átölelték, anya és leánya.

Amikor kicsit megnyugodott, ivott egy teát, de még nem beszélt az esetről. A bölcs anya pedig nem faggatózott. Tudta, eljön az a pillanat, amikor a lány megosztja vele a bánatát.

Nem is kellett sokáig várnia. Márta, kicsit szűkszavúan ugyan, de elmesélte, hogy mi is történt valójában. Az asszony nyugodt próbált maradni, azonban amit hallott, teljesen megdöbbentette. Haragot és megvetést érzett egyidejűleg. Tisztában volt azzal, hogy ezt a férjének nem mondhatja el, mert az ölni tudott volna a lányáért.

Csak tett-vett a konyhában, s közben csillapodott benne a düh érzete. Márta még félig gyermek, ugyan ki gondol ilyenkor komoly dologra... Éppen csak megérintette az első szerelem, hogyan is lehetett ez a Margit ennyire aljas és kegyetlen, hogy ilyen sebet ejtsen ezen a lányon, aki nem ártott s nem is árthat neki.

Hetek teltek el újra, s a két fiatal nem találkozott. Tamás vidéken kapott munkát, a lány pedig az iskolán kívül nem igen járt el sehova. Csak a nagynénjénél töltött el pár napot az iskolai szünidőben. A nyár is úgy telt el, hogy csak egyetlen egyszer láthatták egymást. Csak egy futó pillanatra.

Márta közben értesült róla, hogy otthon megtiltották Tamásnak a vele való mindenféle érintkezést. Mindent megvontak tőle, s megfenyegették, hogy mehet a háztól, ha még egyszer találkozni mer a lánnyal, akinek szülei egyszerű munkásemberek voltak. Neki pedig módosabb, tanult lányt szeretett volna az anyja. Olyat, akinek földje, gazdasága van...

A napok csak követték egymást s így telt el egy év. Tamás életében is változást hozott.

Évának kezdett udvarolni, majd pár hónap eltelte után Annának. De egyik sem felelt meg az otthoni kívánalmak, mert Éva a nagyszüleivel élt, a szép szőke Anna pedig alkoholista szülők gyermeke. Mindenkinek volt valami hibája, amit Tamás édesanyja nem tudott elfogadni.

Márta is talált új barátot, de mégis kicsit elhomályosult a szeme, amikor megtudta, hogy Tamás nősül.

Egy alföldi kisvárosba vitték tanulmányai, s a mestervizsga megszerzése után nem egyedül jött haza, hanem magával hozta Verát is, aki már gyermeket hordott a szíve alatt.

Vera állami gondozott lány, akinek nem voltak sem szülei, sem vagyona, öröksége. Nagy volt a csodálkozás, amikor kiderült, hogy az egy szem fiú nem egyedül érkezett haza.

Tamás, ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette, hogy Vera a leendő gyermekének az anyja és feleségül veszi. Július közepén került sor a menyegzőre. A faluban még az a szokás járta, hogy a pár végig vonul a lakóháztól templomig, majd az akkori tanácsházára. Mindenütt kint álltak az emberek és nézték a násznépet.

Márta a ház végéből figyelte, ahol senki sem láthatta, ahogyan a hangos muzsikaszó, a trombita, és  a hegedű hangja  úgy bántották a fülét, hogy rá kellett tapasztani a kezét...

- Ne sírj. Nem volt hozzád való - ölelte át az édesapja, aki azért sokkal többet tudott, mint azt gondolták volna,  csak nem volt beszédes természetű.

- Sosem lettél volna boldog vele. Mások, mint mi - tette hozzá, miközben megtörölgette kicsit a lánya szemét.

 

A sors kereke azonban forgott tovább.  Márta főiskolára ment tanulni, majd a diploma megszerzése után egy szociális otthonban kapott munkát. Megismerkedett egy kedves, jóravaló mérnökkel, s megszerették egymást. Összeházasodtak s gyermekeik születek. Az anyaság megszépítette Mártát, három kislány anyukájaként teljes értékű, boldog életet élt...

Nándorral jól megértették, kiegészítették egymást. Szép, békés  otthont teremtettek, ahova mindketten örömmel érkeztek haza a munkából.   Márta nem gondolt már az első szerelemre, de amikor tavasszal az apró kis virágok előbújtak, akaratlanul is az a régi ibolyacsokor, s Tamás jutott az eszébe.

A rokonoktól, barátoktól időnként  értesült arról, hogy Tamás nem boldog. Italba menekült. Egyre többet ivott...

Sajnálta, de nem  már tehetett érte semmit.

Közel harminc év telt így el, amikor egy szerda délelőtt, éppen az étlap összeállítását ellenőrizte, telefonon jelezték, az otthonban, hogy valaki keresi.

A bemutatkozásnál nem is igazán figyelt fel a férfi nevére, azt hitte, a sokadik üzletelő, akik cégük termékeit szeretnék bemutatni. Rákérdezett, hogy miben tudna segíteni, illetve miért keresi, a férfi ekkor újra elmondta a nevét.

- Bognár Tamás vagyok.

Csak ekkor nézett a férfi szemébe, s ismerte fel egykori szerelmét.

Leültek az irodában, s a megkopaszodott, meggyötört arcú, sovány férfi elmondta jövetele célját.

- Beteg vagyok. Most jöttem a klinikáról. Olyan magas a vércukrom a rengeteg alkoholtól, amit életem során megittam, hogy közölték velem, várhatóan megvakulok hamarosan. Készüljek fel rá. Mégy egyszer látni akartalak, mielőtt... Tudnom kell, milyen az arcod... - elcsuklott a hangja.

Kezei remegtek, szemei karikásak voltak. Az egykor csinos, kékszemű fiúból szinte emberi roncs lett.

Az asszony döbbenten hallgatta, ahogy arról mesélt, hogy semmi sem érdekli már, még az unokája sem. Pedig már iskolába menő a kicsi Laura, akinek létezéséről Márta is tudott...

Idegennek érezte a férfit, akit egykor szeretett, de meghatotta, hogy még mindig nem felejtette el.

Próbálta a beszélgetésüket olyan irányba terelni, hogy valami cél lebegjen előtte, amiben reménykedni, bízni tudna, ami a gyógyulás felé irányítja, de sikertelen volt minden próbálkozása. Sem fényképek, sem a családjáról, ismerősökről való beszélgetés nem adott neki örömet.

Amikor kikísérte a kapuhoz, s átölelték egymást, még nem tudta, hogy a férfit most látja utoljára.

Tamás a találkozásukat követően, két hónap múlva elhunyt.

A temetésre nem tudott elmenni, de minden tavasszal, amikor szerettei sírjához ellátogat, visz egy pár szál ibolyát Tamás sírjára is.

 

Miközben a fákat nézte emlékezve,  egy ismerős kis hangra lett figyelmes...

- Nagymama! Megjöttünk! - kiabálta a kis Hanna, akit éppen az óvodából hozott haza a nagypapa.

Örömmel futott Márta nagyi ölébe...

- Nagyikám... szedünk ibolyát?

- Szedjünk kicsim... - s mosolyogva nyomott cuppanós puszit kicsi unokája arcocskájára.

 

 

 

 

 

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 110
Tegnapi: 535
Heti: 801
Havi: 2 829
Össz.: 463 345

Látogatottság növelés
Oldal: 11. Az emlékezés horizontján
Szirmok - © 2008 - 2018 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »