A Nap pihenőt tartott a házak tetején. Sugarai szinte mozdulatlanul ültek bele a tetőcserepek mélyedéseibe. Tavasz keringőzött a kertek között. Nyíltak az orgonák, s a kerítésdrótok lilaakácfonatot tartottak. Magasra felkúszó hajtásaikról leomló, hatalmas virágfürtökben gyönyörködtek az arra járók, s kékdongók játszottak a szirmokon, hangosan döngicsélve, hogy a méheket elijesszék.
A tulipánok tarka szigeteket képeztek a parkban, míg a pompás nőszirom, az illatával is hódított. Az alacsonyan szálló fecskék, erős csivitelésükkel jelezték az eső érkezését.
Lassan, megszámlálhatatlan árnyalatban nyújtóztak a fény felé az ágakon növekedő rügyekből kibomló levelek, s napfénnyel karöltve hagyták, hogy barangoljon rajtuk a szél…
Század eleji padok sutyorogtak a fák alatt, s azon versenyeztek, vajon melyikük lesz az, aki a legtöbb szerelmespárnak ad majd helyet.
Az ezüsthárs mögött, a dombok tetején, egy régi kastély bújt a felhők alá.
Homlokzatát kőangyalok vigyázták. Parkjában fenyőfák nyúltak a csillagok lábaihoz. A vén platán is otthont adott a fészkelő madaraknak, melyek boldogan vették birtokba a csendes, békés helyet. A kőangyalok szelíd mosollyal figyelték a madarak röptét, csicsergésüket. Több mint kétszáz éve álltak már az épület elején, megszokták a madárdalra ébredést. A park legöregebb vörös tölgyének ágán, egy levélke született meg éppen, amikor a fülesbagolytól megijedt varjak, nagy ricsajt csaptak maguk körül. A szomszédos vadgesztenyefa már szép lombkoronát növesztett. Virágai, mint apró fehér gyertyák ékesítették a fát.
Amerre a tavasz járt, ezernyi a csodát hintett szét. Ahogy múltak a napok, a nyár egyre közeledett. Egy gesztenyefalevél, amelyik a templom tornyáig is felhúzódó ágon nőtt, a magasból szinte mindent láthatott, észrevette a játékosan ringó kis tölgylevelet. Addig - addig nézte, amíg a levél is arra fordult egy kis szellő segítségével. Elpirultan vette tudomásul, hogy a szép gesztenyelevél bizony kitartóan figyeli. Naponta ismétlődtek a tekintetváltások s még az öreg hárs is gyanította, hogy itt bizony valami fura dolog vette kezdetét.
A nyári esők, zivatarok csak fényesítették a leveleket, Zöldjük egyre erőteljesebbé vált, a levegő is megtisztult körülöttük. A két falevél, már egymás árnyalatait is értette.
Az ősz beköszöntésével, halványodtak a színek, vékonyabbá fogytak a levelek…
A közeli villanydrótokon gyülekezőt tartottak a fecskék, hogy megbeszéljék a nagy út előtti teendőket. Telt virágú krizantémok bimbói adtak színt a reggeli szürkeségnek., s egy egy dió, vagy vadgesztenye koppanása törte meg a park csendjét. Szürke felhők vonultak az égre, a hajnalokra köd hajolt.
Hideg eső kíméletlenül áztatta az ágakat. A gesztenyefalevél most értette meg, hogy nem lesz örök az élet, s amikor szembesült azzal, hogy a társai rozsdásodnak, lepotyognak, teljesen kétségbeesett. Nem akart elválni az ágától, mert innen még jól láthatta, a tölgy-levélhercegnőjét, aki minden erejét összeszedve kötődött az ághoz.
Sírva szemlélte testvéreit, barátait, akik már fa alatt hevertek, s az emberek nagy zsákokba rakták őket. Sokat elégettek, míg másokat nagy autóra pakolták, és idegen helyre vitték…
Napról napra kevesebben maradtak a fákon és a színűk egyre sápadtabb, barnábbá vált.
Egy reggelen, deret fújt a hajnal a fákra, rétekre. A szél haragosan rontott az épületek közé. Félt, remegett a gesztenyefalevél, erősen kapaszkodott, szeretett volna még az ágon maradni. Már csak ő volt ott egyedül. A társai régen lepotyogtak és a szél, az eső, a fagy, szövetkeztek ellene. Bántották. Szaggatták...égették.
Görcsösen markolta az ágat, hogy legalább így ne veszítse szem elöl, -mert a magasból láthatta- kedvesét, amint az minden erejét összeszedve küzdött az életéért.
A novemberi fagy azonban nem kegyelmezett a tölgyfalevélnek. Letépte az ágról… s az úttestre sodorta a hideg, kegyetlen szél, messzire söpörve el vadgesztenyefa levelétől. Sírtak mindketten, egymástól távol. Tudták, hogy vége az életnek. Már nincs tovább. Soha többé nem láthatják egymást.
A kőangyalok is becsukták a szemüket és a madarak is fáztak. Két cinke szállt az ágra, amikor a gesztenyefalevél is feladta. Lassan keringőzve hullott a többi falevél közé. Már mindenről lemondott, amikor kinyílt a szemközti épület kiskapuja.
Óvodások léptek ki rajta, vidáman, hangos örvendezéssel keresgéltek a parkban… faleveleket, makkot, vadgesztenyét gyűjtögettek. Kis kosarakba rakták a legszebbeket. Gyűjtőmunkájuk után, a jó meleg csoportszobába visszatérve, rajzlapra ragasztották a leveleket, szép , különleges képeket késztettek belőlük.
Egy szőke kislány válogatáskor két falevelet tett maga elé. Az egyik egy gesztenyefa levele, a másik egy vörös tölgyfa levele volt.
- Óvó néni! Nézd, milyen szépek…- ezeket egy lapra teszem… olyan kedvesek. - kiáltott fel, miközben megsimogatta a leveleket, majd lassú, óvatos mozdulatokkal, bekente a fonákoldalukat ragasztóval és együtt énekelt a többiekkel…
„sárgul, már a falevél, falevél, vándor fecske , útra kél, útra kél….”