Tíz év...

 

Az est még alig telepedett a házakra, villódzó fényeknek garmadája árulkodott arról, hogy december vége van. Itt-ott petárdák hangját is lehetett hallani.  Edina ilyenkor mindig elszomorodott. Eszébe jutott a sok kutya, akik rettegve rohannak ki a nagyvilágba, félelmük erősebb mindennél. Arra is gondolt, hogy egykor édesapja milyen nagy gondossággal figyelt a jó öreg bernáthegyire. Mindent megtett a kutya biztonságának érdekében. Még rádiót is elhelyezett a fekvőhelyének közelében, hogy tompítsa a zajokat, és sokszor kiment hozzá, a kazánházba, hogy biztosítsa Tilinkót arról, … itt a gazdi, és nem kell félnie. Tilinkó hatalmas kutya volt,  nem nevelték szobakutyának. Szabadon járhatott a nagy, fákkal teli udvarban, volt téli és nyári lakhelye is, ahova a gazdák is bejártak.  De sok éve már ennek…

Ha az édesapjára gondolt, mindig könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó ember volt. Megszépítette a gyerekkorát az odafigyelésével, szeretetével.  Hozta – vitte az óvodába, iskolába, amíg kicsi volt.  Soha nem bántott volna meg senkit, ha módja volt rá, inkább mindig csak adott.  Olyan ember volt, akire mindenki fölnézett.  Szorgalmas, törekvő és becsületes.  A hazugságot gyűlölte a legjobban.  Még a kegyes hazugsággal is hadilábon állt. Pedig arra neki is szüksége volt, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg lett.  Nem akarta elárulni a családjának, legkevésbé a kislányának, akit rajongásig szeretett.  Tíz éve ment el, aztán néhány év múlva … az édesanyja is követte

Mennyi év telt el, s most megint közeledett az év utolsó napja. Sok helyen még a maradék karácsonyi finomságok maradékait fogyasztották, kényelmesen hátradőlve, kinyújtózva a kanapén… nézték a televízió műsorát. Várták az év búcsúpillanatait és reménykedtek egy szép újesztendőben, ami talán elhozza álmaik megvalósulását.  Az egész évi munka után jólesett ez a pár nap nyugalom mindenkinek, aki otthon lehetett. Sokaknak azonban nem adatott meg a pihenés, mert az ünnepnapokon is hívta őket a szolgálat. Szántay Edina nagy pihenést tervezett.  Régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy néhány filmet megnéz, és olvas olyan könyveket, melyek hosszú ideje várakoznak a könyvespolcon.  A szerkesztőség persze most sem zárt be, de a főszerkesztő most úgy döntött, megjutalmazza magát néhány napra.  Elhatározta azt is, hogy kimegy a sírkertbe is szülei nyughelyéhez. Szégyellte, hogy már több mint két hónapja nem járt a temetőben. Igaz, külföldön tartózkodott hosszú ideig, hazajövetelekor szembesült a felhalmozódott teendőkkel.  Megfogadta már régen, hogy minden karácsonykor visz mécsest Korpás Bálintra. Egykori főszerkesztőjének köszönhet mindent. Ő segítette, támogatta, egyengette az útját, amikor még csak gyakornok volt. Olyan feladatok elé állította, amiben kipróbálhatta önmagát… s ezzel lehetőségeket nyújtva fejlődésre, és arra is, hogy majd átvegye a helyét a főszerkesztői székben. 

A lakóparkkal szemben, egy hatalmas fenyőt díszítettek fel, a mellette levő Nagy Bank üvegrésze visszatükrözte a fényét… és maga az épület is ezüstben csillogott. Edina szerette ezt a csendes téli estét. Forró citromos teával a kezében nézelődött az ablakon. Régi karácsonyok jutottak az eszébe… amikor még gyermek volt, szüleivel együtt mentek az éjféli misére.     Mára mindez már csak szép emlék.  Pedig milyen szép is volt a pásztorjáték… igen, ott ismerkedett meg, illetve ott látta először Fonyódi Antalt.   Elmosolyodott, miközben a régi képek villantak fel a szeme előtt. Vajon mi lehet most Antallal…  hol él, mit csinál…  vetődött fel benne a kérdés.

 

Az alföldi kisvárosra, mintha porcukrot hintettek volna! A gyerekek még ennek is nagyon örültek, bár hóembert nem lehetett belőle készíteni, és még a hógolyózáshoz is kevésnek bizonyult.  Mégis olyan jó volt végignézni a házakon, utcákon. — De jó is lenne, most kimenni, kicsit sétálni - gondolta  Antal, de ahogyan az asztalára nézett, tudta, hogy ez most lehetetlen. Az ágy is hívta még vissza, hisz még csak most jött haza Ausztriából. Nem engedheti meg magának, hogy elodázza a dolgozatok javítását.  Annyi minden teendő van még,s  az újesztendőre is marad bőven  a téli szünet végeztével.  Persze, jó volt kikapcsolódni és kellett is, mert nagyon sok feladaton van túl… Ajándék percek voltak a síelés pillanatai, az a néhány nap  Hochkarban,  felejthetetlen élményekkel gazdagította. Régi vágya volt eljutni,  erre sokak által dicsért síparadicsomba. Még az egyetemre járt, amikor kollégiumi szobatársa, Szénás Zoli mesélt neki erről a helyről, ahol a szüleivel karácsonyozni szoktak.  Már akkor elhatározta, hogy  majd  valamikor elmegy oda. Azóta sok év telt el.  Antalnak most adódott rá lehetősége, vagy talán lehetett volna korábban is, de valami mindig fontosabb volt. Például az is, hogy végre ne legyen jelzálog a lakásán. Szerette ezt a lakást, amit több, mint hat éve vásárolt. Talán azért is volt olyan fontos, mert ebben a lakásban járt néhányszor a nagymamája is, akit nagyon szeretett.  Gyerekkorában sokat voltak együtt, amikor a szülei dolgoztak és tőle hallotta a legszebb meséket, de sok mindenben támogatta Antalt a tanulmányai során is. Amikor elkezdett tanítani az általános iskolában, szülei mellett a nagymama volt a legbüszkébb.

Lassan eltávolodott az ablaktól és az íróasztalához ült, hogy a sok dolgozatot kijavítsa, ám alig nyitotta kis az első biológia füzetet, egy másodpercre felvillant előtte, hogy mit is álmodott. Hirtelen felállt és a könyvespolcra nézett. Ott a legkedvesebb könyvei előtt várakozott a kép… a nagymama képe.  A férfi szemét egy pillanatra elhomályosították a könnyek.

 – Mit is mondtál nekem álmomban, nagymama ? -  próbált visszaemlékezni, miközben kezébe fogta a képtartót  kitámasztó pántját…

 

-

Az óévet elbúcsúztatták az emberek nagy csinnadrattával, tűzijátékkal, zenével, ahogyan régóta szokás. Pezsgős üvegek garmadája ürült ki ezen az egyetlen éjszakán. Hangos üdvrivalgással köszöntötték az újesztendőt éjfélkor.   Edina nem akart bulizni, s nem vágyott társaságra sem.   Próbált visszaemlékezni arra, hogy töltötte –e valaha is a szilvesztert egyedül, de úgy tűnt … nem volt ilyen. Most ezeket a napokat, órákat, szinte ajándéknak tekintette.  Még pezsgőt sem bontott, úgy gondolta, majd a szerkesztőségben úgy is koccintani kell  a kollégákkal, s az bőven elég lesz. Olvasott, kicsit nézte a tv-t , és az internetet is böngészte egy keveset. A telefonját már régen kis hangerejű rezgésre állította, mert nem szerette, ha a csengőhang bárhol zavarólag hat. Tudta, hogy jönnek majd üzenetek, de ezekre ráér majd később is válaszolni. Inkább hódol a csendnek, a nyugalomnak, ami most körülveszi…   

Azt a fekete pulcsit kötötte tovább filmnézés közben, amit már nagyon régen elkezdett, de valahogy sosem sikerült befejezni. Eldöntötte, hogy most befejezi.  Mert jó lenne felvenni végre, hisz olyan különleges puha pamutfonálból készül, ami télen jó szolgálatot tesz a veséknek.  Még évekkel ezelőtt vette egy erdélyi út alkalmával. Ráakadt egy jó filmre is amit még nem látott,  kedvenc színészével a főszerepben, és azt nézte,  míg el nem álmosodott.  Viszonylag jól aludt, bár a Nagy Bank fényei beszűrődtek az ablakon, s  némi hangoskodás is  tördelte a csendet,  de ezek már nem tudták felébreszteni.

Álmában újra abban az idősotthonban járt, ahova egykor ellátogatott.  Reggel, amikor felébredt, már nem emlékezett pontosan az álmára, de halványan mégis felderengett, hogy a kastélyszerű épület udvarán járt, és beszélgetett valakivel. De kivel?  Próbált visszaemlékezni, de nem sikerült.  A reggeli kávéját kortyolgatva arra gondolt, hogy biztosan azért álmodott a régi épületről, mert napok óta azon járt az esze, hogy Korpás Bálint nyughelyéhez is el kell mennie. Nincs is olyan messze a szülei sírjától.  Arról már gondoskodott, hogy legyen otthon szép virág, és mécsesek is, amit a nyughelyekhez visz.  

Még pár percig időzött, s az ablakon át figyelte a lassan ébredező várost. Látta, ahogyan az emberek jönnek, mennek az utcán.  Szeretett itt élni, a város szívében, a harmadik emeleten, ahol az erkély olyan hatalmas volt, hogy a növényeket tarthatott ott, mint egy pici kis kertben. Talán ezért az erkélyért választotta néhány éve ezt a lakást, de csábította a nagy park is. Jobbról a Nagy Bank, balról a park, tele gyönyörű fákkal, virágokkal és közepén egy kis tóval.  Bár most tél van, és csak a tuják és a fenyők zöldek, de még télen is szép. 

Nem is akarta nagyon húzni az időt, felöltözködött, bepakolt a kocsiba és már indult is.  Újév napján úgy sem járnak sokan a temetőbe, hisz ilyenkor még a szilveszter éjszakai fáradalmakat pihenik ki az emberek… A Sírkertben jó az egyedüllét. Még akkor is, ha imádságait, csak suttogva mondja el, ha gondolatait csak a közeli hársfa hallgatja.

 

-

 

­

A temetőkert valóban csendes volt, csak a szél simogatta meg a fákat, bokrokat, és a sírköveken néha megpihenve gyűjtött erőt ahhoz, hogy újra megborzolja a fák ágait.  Nem volt túl hideg, de a januári Nap sugarai nem melegítették Antal hátát. Pedig hosszú percekig állt nagymamája sírkövénél, háttal a Napnak!  Élő virágot szeretett volna vinni, de január elsején nincsenek nyitva a virágüzletek.  Így aztán elhatározta, hogy a nagyi kedves virágát, a kéknefelejcset -  ami  valaha mindig nyílott a kertjében, sokszor az ablakpárkányán is – most  selyemvirág képében hozta ki a temetőbe.

  — Látod Nagymama , végre eljöttem hozzád. Álmomban azt mondtad… „Gyere el Antikám… „  hát itt vagyok.  Jó, hogy eljöttem.  Hoztam neked a kedves virágodat is, és ez most nem hervad el, és nem is viszi el a fagy sem.   Tudod,  nyugtalan voltam egy ideje, és most itt ebben a csendben, mintha más lenne a levegő.  Annyi mesélni valóm lenne,  nem is tudom hol kezdjem. Tudom mennyire örültél a diplomámnak, s milyen büszke voltál arra, hogy tanítok.  Azóta már több továbbképzésen is részt vettem, és bővítetem a tudásom.  Nagyon szeretem a munkámat.   Tudom, nem örülnél annak, hogy még nem házasodtam meg. Az igazság az, hogy  nem találtam meg azt, aki a másik felem lehetne… -   

Drága Nagymama , bárcsak hallanád, amit mondok… bárcsak itt lehetnél még-   sóhajtotta Antal, olyan halkan, mintha attól félne, hogy meghallja valaki. De nem hallotta senki. Talán csak a fákon táncoló szél, s az a pár cinke, ami a közeli nyírfán keresgélt élelmet, és néhány veréb, melyek ott ugráltak a sírkertben.  Távolból egy fakopáncs hangja hallatszott,  és néhány varjú károgott a  magasban. Antal elhelyezte a virágokat a síron, aztán még pár percig állt szótlanul és lassan a kijárat felé vette az irányt. Nem sietett, lassan lépkedett, néha néha rápillantott egy egy sírkőre, elolvasta a neveket, de nem találkozott ismerős névvel.   A temetőkert bejáratánál egy nőt pillantott meg, aki virágcsokorral és mécsessel a kezében haladt a bejárattól balra.  Fura érzés kerítette hatalmába, mintha egy hang azt súgta volna, hogy maradjon, ne menjen ki a kertkapun.  A belsőhangra azonban nem hallgatott, és a nagy kovácsoltvas kaput betette maga után, de még visszanézett.  Látta, amint a hölgy lepakolta a kezében levő virágokat, majd  a bejárat felé fordította a fejét. Néhány másodpercig nézték egymást, bár a távolság akkora volt, hogy az arcokat nem lehetett jól kivenni.   Antal indult meg előbb, és beszállt az autóba.  Kicsit még tapogatott ezt - azt a kesztyűtartóban, majd elindította a „Kék betyárt „  Így hívta a kis Suzukiját.   Elhaladt a szép fehér autó mellett, csak később jutott eszébe, hogy biztosan azé a hölggyé lehet, aki a temetőkertbe érkezett. Milyen érdekes- gondolta Antal…  rajtam kívül még másnak is éppen  újév első napja jutott az eszébe?

Hazafelé sem sietett, végigautózott a városon, hogy megnézze nagymamája egykori otthonát.  Nem szállt ki az autóból, csak egy kis ideig állt az út szélén. Szinte rá sem ismert az öreg házra. Tele volt az udvara mindenféle kacatokkal, és az egyik ablak üvege is hiányzott. Úgy tűnt, mintha nem is lakna benne senki, ám a kéményen füst gomolygott.  Szomorú tekintettel nézett végig a házon, az udvaron, ahol valamikor nagyon sokat játszott.  Itt, ebben a kis kertben, ahol most a szél által összefújt őszi avarhalmaz sírdogál… egykor tulipánok, nárciszok, kéknefelejcsek nyíltak.  Sietve a gázpedálra lépett, mint aki valami elől menekül,  és  hazafelé vette az irányt. Vezetés közben,  gondolatai újra csak a gyerekkorába vitték…

 

Folyt köv.... 

Oldal: 223. Tíz év. Próza - (Több részletben)
SZIRMOK- Ruder Jana írásai- fotói - © 2008 - 2026 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat