Tíz év...

 

Az est még alig telepedett a házakra, villódzó fényeknek garmadája árulkodott arról, hogy december vége van. Itt-ott petárdák hangját is lehetett hallani.  Edina ilyenkor mindig elszomorodott. Eszébe jutott a sok kutya, akik rettegve rohannak ki a nagyvilágba, félelmük erősebb mindennél. Arra is gondolt, hogy egykor édesapja milyen nagy gondossággal figyelt a jó öreg bernáthegyire. Mindent megtett a kutya biztonságának érdekében. Még rádiót is elhelyezett a fekvőhelyének közelében, hogy tompítsa a zajokat, és sokszor kiment hozzá, a kazánházba, hogy biztosítsa Tilinkót arról, … itt a gazdi, és nem kell félnie. Tilinkó hatalmas kutya volt,  nem nevelték szobakutyának. Szabadon járhatott a nagy, fákkal teli udvarban, volt téli és nyári lakhelye is, ahova a gazdák is bejártak.  De sok éve már ennek…

Ha az édesapjára gondolt, mindig könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó ember volt. Megszépítette a gyerekkorát az odafigyelésével, szeretetével.  Hozta – vitte az óvodába, iskolába, amíg kicsi volt.  Soha nem bántott volna meg senkit, ha módja volt rá, inkább mindig csak adott.  Olyan ember volt, akire mindenki fölnézett.  Szorgalmas, törekvő és becsületes.  A hazugságot gyűlölte a legjobban.  Még a kegyes hazugsággal is hadilábon állt. Pedig arra neki is szüksége volt, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg lett.  Nem akarta elárulni a családjának, legkevésbé a kislányának, akit rajongásig szeretett.  Tíz éve ment el, aztán néhány év múlva … az édesanyja is követte

Mennyi év telt el, s most megint közeledett az év utolsó napja. Sok helyen még a maradék karácsonyi finomságok maradékait fogyasztották, kényelmesen hátradőlve, kinyújtózva a kanapén… nézték a televízió műsorát. Várták az év búcsúpillanatait és reménykedtek egy szép újesztendőben, ami talán elhozza álmaik megvalósulását.  Az egész évi munka után jólesett ez a pár nap nyugalom mindenkinek, aki otthon lehetett. Sokaknak azonban nem adatott meg a pihenés, mert az ünnepnapokon is hívta őket a szolgálat. Szántay Edina nagy pihenést tervezett.  Régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy néhány filmet megnéz, és olvas olyan könyveket, melyek hosszú ideje várakoznak a könyvespolcon.  A szerkesztőség persze most sem zárt be, de a főszerkesztő most úgy döntött, megjutalmazza magát néhány napra.  Elhatározta azt is, hogy kimegy a sírkertbe is szülei nyughelyéhez. Szégyellte, hogy már több mint két hónapja nem járt a temetőben. Igaz, külföldön tartózkodott hosszú ideig, hazajövetelekor szembesült a felhalmozódott teendőkkel.  Megfogadta már régen, hogy minden karácsonykor visz mécsest Korpás Bálintra. Egykori főszerkesztőjének köszönhet mindent. Ő segítette, támogatta, egyengette az útját, amikor még csak gyakornok volt. Olyan feladatok elé állította, amiben kipróbálhatta önmagát… s ezzel lehetőségeket nyújtva fejlődésre, és arra is, hogy majd átvegye a helyét a főszerkesztői székben. 

A lakóparkkal szemben, egy hatalmas fenyőt díszítettek fel, a mellette levő Nagy Bank üvegrésze visszatükrözte a fényét… és maga az épület is ezüstben csillogott. Edina szerette ezt a csendes téli estét. Forró citromos teával a kezében nézelődött az ablakon. Régi karácsonyok jutottak az eszébe… amikor még gyermek volt, szüleivel együtt mentek az éjféli misére.     Mára mindez már csak szép emlék.  Pedig milyen szép is volt a pásztorjáték… igen, ott ismerkedett meg, illetve ott látta először Fonyódi Antalt.   Elmosolyodott, miközben a régi képek villantak fel a szeme előtt. Vajon mi lehet most Antallal…  hol él, mit csinál…  vetődött fel benne a kérdés.

2

-

 Az alföldi kisvárosra, mintha porcukrot hintettek volna! A gyerekek még ennek is nagyon örültek, bár hóembert nem lehetett belőle készíteni, és még a hógolyózáshoz is kevésnek bizonyult.  Mégis olyan jó volt végignézni a házakon, utcákon. — De jó is lenne, most kimenni, kicsit sétálni - gondolta  Antal, de ahogyan az asztalára nézett, tudta, hogy ez most lehetetlen. Az ágy is hívta még vissza, hisz még csak most jött haza Ausztriából. Nem engedheti meg magának, hogy elodázza a dolgozatok javítását.  Annyi minden teendő van még,s  az újesztendőre is marad bőven  a téli szünet végeztével.  Persze, jó volt kikapcsolódni és kellett is, mert nagyon sok feladaton van túl… Ajándék percek voltak a síelés pillanatai, az a néhány nap  Hochkarban,  felejthetetlen élményekkel gazdagította. Régi vágya volt eljutni,  erre sokak által dicsért síparadicsomba. Még az egyetemre járt, amikor kollégiumi szobatársa, Szénás Zoli mesélt neki erről a helyről, ahol a szüleivel karácsonyozni szoktak.  Már akkor elhatározta, hogy  majd  valamikor elmegy oda. Azóta sok év telt el.  Antalnak most adódott rá lehetősége, vagy talán lehetett volna korábban is, de valami mindig fontosabb volt. Például az is, hogy végre ne legyen jelzálog a lakásán. Szerette ezt a lakást, amit több, mint hat éve vásárolt. Talán azért is volt olyan fontos, mert ebben a lakásban járt néhányszor a nagymamája is, akit nagyon szeretett.  Gyerekkorában sokat voltak együtt, amikor a szülei dolgoztak és tőle hallotta a legszebb meséket, de sok mindenben támogatta Antalt a tanulmányai során is. Amikor elkezdett tanítani az általános iskolában, szülei mellett a nagymama volt a legbüszkébb.

Lassan eltávolodott az ablaktól és az íróasztalához ült, hogy a sok dolgozatot kijavítsa, ám alig nyitotta kis az első biológia füzetet, egy másodpercre felvillant előtte, hogy mit is álmodott. Hirtelen felállt és a könyvespolcra nézett. Ott a legkedvesebb könyvei előtt várakozott a kép… a nagymama képe.  A férfi szemét egy pillanatra elhomályosították a könnyek.

 – Mit is mondtál nekem álmomban, nagymama ? -  próbált visszaemlékezni, miközben kezébe fogta a képtartót  kitámasztó pántját…

 

-

3

Az óévet elbúcsúztatták az emberek nagy csinnadrattával, tűzijátékkal, zenével, ahogyan régóta szokás. Pezsgős üvegek garmadája ürült ki ezen az egyetlen éjszakán. Hangos üdvrivalgással köszöntötték az újesztendőt éjfélkor.   Edina nem akart bulizni, s nem vágyott társaságra sem.   Próbált visszaemlékezni arra, hogy töltötte –e valaha is a szilvesztert egyedül, de úgy tűnt … nem volt ilyen. Most ezeket a napokat, órákat, szinte ajándéknak tekintette.  Még pezsgőt sem bontott, úgy gondolta, majd a szerkesztőségben úgy is koccintani kell  a kollégákkal, s az bőven elég lesz. Olvasott, kicsit nézte a tv-t , és az internetet is böngészte egy keveset. A telefonját már régen kis hangerejű rezgésre állította, mert nem szerette, ha a csengőhang bárhol zavarólag hat. Tudta, hogy jönnek majd üzenetek, de ezekre ráér majd később is válaszolni. Inkább hódol a csendnek, a nyugalomnak, ami most körülveszi…   

Azt a fekete pulcsit kötötte tovább filmnézés közben, amit már nagyon régen elkezdett, de valahogy sosem sikerült befejezni. Eldöntötte, hogy most befejezi.  Mert jó lenne felvenni végre, hisz olyan különleges puha pamutfonálból készül, ami télen jó szolgálatot tesz a veséknek.  Még évekkel ezelőtt vette egy erdélyi út alkalmával. Ráakadt egy jó filmre is amit még nem látott,  kedvenc színészével a főszerepben, és azt nézte,  míg el nem álmosodott.  Viszonylag jól aludt, bár a Nagy Bank fényei beszűrődtek az ablakon, s  némi hangoskodás is  tördelte a csendet,  de ezek már nem tudták felébreszteni.

Álmában újra abban az idősotthonban járt, ahova egykor ellátogatott.  Reggel, amikor felébredt, már nem emlékezett pontosan az álmára, de halványan mégis felderengett, hogy a kastélyszerű épület udvarán járt, és beszélgetett valakivel. De kivel?  Próbált visszaemlékezni, de nem sikerült.  A reggeli kávéját kortyolgatva arra gondolt, hogy biztosan azért álmodott a régi épületről, mert napok óta azon járt az esze, hogy Korpás Bálint nyughelyéhez is el kell mennie. Nincs is olyan messze a szülei sírjától.  Arról már gondoskodott, hogy legyen otthon szép virág, és mécsesek is, amit a nyughelyekhez visz.  

Még pár percig időzött, s az ablakon át figyelte a lassan ébredező várost. Látta, ahogyan az emberek jönnek, mennek az utcán.  Szeretett itt élni, a város szívében, a harmadik emeleten, ahol az erkély olyan hatalmas volt, hogy a növényeket tarthatott ott, mint egy pici kis kertben. Talán ezért az erkélyért választotta néhány éve ezt a lakást, de csábította a nagy park is. Jobbról a Nagy Bank, balról a park, tele gyönyörű fákkal, virágokkal és közepén egy kis tóval.  Bár most tél van, és csak a tuják és a fenyők zöldek, de még télen is szép. 

Nem is akarta nagyon húzni az időt, felöltözködött, bepakolt a kocsiba és már indult is.  Újév napján úgy sem járnak sokan a temetőbe, hisz ilyenkor még a szilveszter éjszakai fáradalmakat pihenik ki az emberek… A Sírkertben jó az egyedüllét. Még akkor is, ha imádságait, csak suttogva mondja el, ha gondolatait csak a közeli hársfa hallgatja.

 

-

 

­4

A temetőkert valóban csendes volt, csak a szél simogatta meg a fákat, bokrokat, és a sírköveken néha megpihenve gyűjtött erőt ahhoz, hogy újra megborzolja a fák ágait.  Nem volt túl hideg, de a januári Nap sugarai nem melegítették Antal hátát. Pedig hosszú percekig állt nagymamája sírkövénél, háttal a Napnak!  Élő virágot szeretett volna vinni, de január elsején nincsenek nyitva a virágüzletek.  Így aztán elhatározta, hogy a nagyi kedves virágát, a kéknefelejcset -  ami  valaha mindig nyílott a kertjében, sokszor az ablakpárkányán is – most  selyemvirág képében hozta ki a temetőbe.

  — Látod Nagymama , végre eljöttem hozzád. Álmomban azt mondtad… „Gyere el Antikám… „  hát itt vagyok.  Jó, hogy eljöttem.  Hoztam neked a kedves virágodat is, és ez most nem hervad el, és nem is viszi el a fagy sem.   Tudod,  nyugtalan voltam egy ideje, és most itt ebben a csendben, mintha más lenne a levegő.  Annyi mesélni valóm lenne,  nem is tudom hol kezdjem. Tudom mennyire örültél a diplomámnak, s milyen büszke voltál arra, hogy tanítok.  Azóta már több továbbképzésen is részt vettem, és bővítetem a tudásom.  Nagyon szeretem a munkámat.   Tudom, nem örülnél annak, hogy még nem házasodtam meg. Az igazság az, hogy  nem találtam meg azt, aki a másik felem lehetne… -   

Drága Nagymama , bárcsak hallanád, amit mondok… bárcsak itt lehetnél még-   sóhajtotta Antal, olyan halkan, mintha attól félne, hogy meghallja valaki. De nem hallotta senki. Talán csak a fákon táncoló szél, s az a pár cinke, ami a közeli nyírfán keresgélt élelmet, és néhány veréb, melyek ott ugráltak a sírkertben.  Távolból egy fakopáncs hangja hallatszott,  és néhány varjú károgott a  magasban. Antal elhelyezte a virágokat a síron, aztán még pár percig állt szótlanul és lassan a kijárat felé vette az irányt. Nem sietett, lassan lépkedett, néha néha rápillantott egy egy sírkőre, elolvasta a neveket, de nem találkozott ismerős névvel.   A temetőkert bejáratánál egy nőt pillantott meg, aki virágcsokorral és mécsessel a kezében haladt a bejárattól balra.  Fura érzés kerítette hatalmába, mintha egy hang azt súgta volna, hogy maradjon, ne menjen ki a kertkapun.  A belsőhangra azonban nem hallgatott, és a nagy kovácsoltvas kaput betette maga után, de még visszanézett.  Látta, amint a hölgy lepakolta a kezében levő virágokat, majd  a bejárat felé fordította a fejét. Néhány másodpercig nézték egymást, bár a távolság akkora volt, hogy az arcokat nem lehetett jól kivenni.   Antal indult meg előbb, és beszállt az autóba.  Kicsit még tapogatott ezt - azt a kesztyűtartóban, majd elindította a „Kék betyárt „  Így hívta a kis Suzukiját.   Elhaladt a szép fehér autó mellett, csak később jutott eszébe, hogy biztosan azé a hölggyé lehet, aki a temetőkertbe érkezett. Milyen érdekes- gondolta Antal…  rajtam kívül még másnak is éppen  újév első napja jutott az eszébe?

Hazafelé sem sietett, végigautózott a városon, hogy megnézze nagymamája egykori otthonát.  Nem szállt ki az autóból, csak egy kis ideig állt az út szélén. Szinte rá sem ismert az öreg házra. Tele volt az udvara mindenféle kacatokkal, és az egyik ablak üvege is hiányzott. Úgy tűnt, mintha nem is lakna benne senki, ám a kéményen füst gomolygott.  Szomorú tekintettel nézett végig a házon, az udvaron, ahol valamikor nagyon sokat játszott.  Itt, ebben a kis kertben, ahol most a szél által összefújt őszi avarhalmaz sírdogál… egykor tulipánok, nárciszok, kéknefelejcsek nyíltak.  Sietve a gázpedálra lépett, mint aki valami elől menekül,  és  hazafelé vette az irányt. Vezetés közben,  gondolatai újra csak a gyerekkorába vitték…

 *

5        

Szántay Edina már kora reggel elindult a szerkesztőségbe. Sok éve már, hogy ebbe az  épületbe  járt naponta. Régi, kastély jellegű építmény, még a XVIII. században épült,  itt ott a barokk építészeti stílust képviselte, főként a homlokzatán.  Ám a felújítás, és bővítés  során már  veszített ebből, és a modern építészet jegyei  vették át az irányítást. Edina főleg a régi szárnyban szeretett lenni, elődjének is itt volt a bázisa. Talán ezért is volt, olyan kedves a számára.  Irodája szekrényében, egy különleges kis  rejtett  rekeszben  néhány üveg pezsgőt, száraz ropogtatnivalót rejtett el, még mielőtt Cottbusba  utazott volna.  Három hetet töltött ott, egy baráti meghívásnak tett eleget, ugyanakkor több újság szerkesztőségébe is ellátogatott, hogy tanulmányozza az online lehetőségeket is.  Járt Drezdában, Berlinben, Potsdamban, Gubenben, és még több kisvárosban is. Megtekintette a nevezetességeket, néhány fotót is készített. Régi álma volt, hogy találkozzon egykori barátnőjével, aki a helyi szerkesztőséget irányította Németországban. Valaha együtt tanultak az egyetemen, média szakon. Szandra férje tulajdonosa az ottani lapnak, mely a Harfe  nevet viselte.   Sok tekintetben volt más, mint az Esti Szivárvány, de sok közös pont is akadt, hisz mindegyik elsősorban a női olvasóknak írt, részben politikamentesen.  Edina tervei között szerepelt, hogy majd egy kis előadást tart az utazásról a szerkesztőség tagjainak, és az elképzeléseiről is.  Most azonban arra kellett koncentrálnia, hogy hosszú szünet után  levegye helyettese  válláról a felelősséget, és végre koccintsanak az újesztendő örömére.   Amíg a kis szekrényből pakolt, gondolatai a temetőkertben látott férfi körül időztek. Ismerősek voltak a férfi mozdulatai.  Ahogyan lépett, és a temetőkapuból, amikor feléje fordult, emlékeztették a férfira, és arra a gyerekkori rajongásra, amit még nyolcadikosként érzett a fiatal tanár iránt, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Még a barátnőjének sem mesélte el, hogy milyen zavarba jött mindig, ha a folyosón, vagy az iskolaudvaron megpillantotta a férfit. Egy alkalommal váltottak csak szót, amikor Edina egy irodalmi vetélkedőre készült, és a tanári szobába kellett mennie néhány könyvért, amit  tanára, Anna néni készített oda a számára. Amikor bekopogott, Fonyódi Antal nyitotta ki az ajtót. 

Edina hangosan elnevette magát az irodájában, amikor erre a jelenetre emlékezett vissza.  Mert akkoriban egy épkézláb mondat nem jött ki a száján zavarában.  Az, hogy vörösbe váltott át az arca, és a kapott könyvekből is párat leejtett, már csak hab volt a tortán.  A tanár úr udvariasan felvette őket és a lánynak adta.

 „Kétszer is megköszöntem, de hogy hogyan jöttem le az emeletről arra már nem is emlékszem”…. – mosolygott magában, s közben tálcákra rakta a finomságokat. Az egyik zacskó sarka kicsit beleakadt a szekrényke mélyedésébe.  Ahogyan próbálta kihúzni, megnyílt egy kicsi rejtett fiók.

Egy fehér boríték esett ki belőle…

 

 --

6

Lassan, óvatosan vette fel a borítékot. A címzett, Edina  példaképe és segítője , az újság korábbi főszerkesztője, Korpás Bálint volt.    A levelet nem ragasztották le,  csak be volt hajtva, s a feladó helyén  csak  két betű szerepelt.  Edina egy pillanatra azt gondolta, eldobja, hisz már nem él a címzett.  Aztán azon töprengett, hogy vajon miért tette el Bálint ezt a levelet. Bizonyára oka volt.   Fontos dolgot rejthet a tartalma.  Az íróasztalához lépve egy dossziéba helyezte azzal a céllal, hogy majd később elolvassa, mert most erre nincs idő. Érkeztek a kollégák, és még át kell néznie a főoldalra kerülő cikkeket is, valamint meg kell kezdeni a jövő heti feladatok kiosztását is.  – gondolta. Kiment a kollégáihoz és szerkesztőség előadóterme egy rövid időre átalakult pótszilveszteri  kavalkáddá. Még a terem díszítéséről is gondoskodott  a helyettes főszerkesztő, bár Edina nem rajongott a lampionokért, konfettikért. Ilyenkor azonban nem az ő elképzelése dominált. Szerette, ha a kollégái jól érzik magukat.  Koccintottak, csipegettek, ittak beszélgettek és tervezték az újesztendőben levő feladataikat, lehetőségeiket.  Edina néha elmerengett, mert nem igazán szeretette az ilyen laza napokat, de ez minden évben egyszer megengedett.  Pohárral a kezében mosolygott, s akaratlanul is máshova vitték a gondolatai…

–  A főszerkesztő asszonynak nem ízlik a pezsgő, vagy máris új munkán gondolkodik.  Milyen volt Berlinben? – élcelődött  Ikvai Béla  a „Tegnap történt „  rovat vezetője. Béla már jó ideje szeretett volna közelebb kerülni Edinához, de nem járt sikerrel, pedig a cikkeivel sokszor kivívta a főszerkesztő elismerését. Edina nem vágyott a társaságára a magánéletben.   Jó újságírónak tartotta Bélát, de mint férfi egyáltalán nem volt az esete. Fogadalma is kötötte, soha… kollégákkal nem keveredik semmiféle viszonyba.  Volt egy kapcsolata régen, de félresiklott hamar.  Rájött, hogy nem elég, ha egy férfi jóképű, ha nincsenek azonos hullámhosszon, akkor semmi értelme.  Teljesen más érdeklődési kör nem viszi előre a kapcsolatot. Ráadásul Balázs,  kissé egoistának is nevezhető, mert mindig csak magáról, az eredményeiről mesélt és Edina  gondolataira nem jutott idő a beszélgetések során. Edina szép lassan  kisétált ebből a kapcsolatból, és örült annak, hogy nem engedte nagyon elmélyülni.  A kollégája, Béla érzékeltette az érdeklődést, de azt mindig diplomatikusan elhárította.     

– Kedves Béla, most nem szeretnék Berlinről mesélni, mert hamarosan bővebb információkkal szolgálok a csapat minden tagjának. A pezsgő finom, csak az a baj, hogy hamar a fejembe száll, de ma még ez is megengedett.   A közeli étteremből rendeltem nagyon finom sonkás tekercset, mindjárt érkezik.. és az majd  segít mindenkinek, hogy  csak üres pezsgős üvegek maradjanak  - válaszolt kedvesen, szinte mosolyogva Bélának.  

A szerkesztőség  női tagjai szinte koszorút alkottak, úgy nevetgéltek, amikor megérkeztek az étteremből rendelt finomságok. Érkezett egy hatalmas citromtorta is, aminek mindenki nagyon örült.

Edina  elégedetten konstatálta, hogy jól érzik magukat a kollégái.  Ilyenkor mindenki felszabadultabb. Mindenről beszélgetnek, ami máskor szinte tabunak számít. Miközben többször is koccintottak, énekeltek, odakint feltámadt a szél, és nagy cseppekben elkezdett esni az eső.

 

—  Az esőt is szeretem, de  csak nyáron, vagy tavasszal, esetleg ősszel. Télen hónak kellene esnie, ugye Edinácska? – lépett  újra közelebb Béla. Talán a pezsgő hatott, talán az ünnepi közeg, … hogy vette a bátorságot, érezhetően kereste  a főszerkesztő társaságát.  Edina azonban  úgy utasította vissza, hogy abban nem volt semmi bántó…

—  Edina, ha kérhetem. Csak Edina.  Így szeretem. Csak az édesapám hívhatott Edinácskának,  -  kissé arrébb lépve Béla szembe nézett-  tudod,  Ő is szerette a havat. De most menjünk a többiekhez, mert már nagyon jó a hangulat.  

Béla  kissé csalódottan emelte fel a poharat és itta ki a benne levő  nedűt, majd odalépett a szerkesztőségi nyomdában dolgozó Ritához, hogy  a beszélgetésükbe kapcsolódjon.

Edina  figyelte a többiek jókedvét és  tudta, hogy szükség van ilyen laza délutánokra, mert a közösségépítés fontos  egy szerkesztőségben.  Utána a munka is könnyebben megy, és az együttdolgozás nélkülözhetetlen egy szerkesztőségben.   Beszélgetett a munkatársakkal, de közben néha az ablakon pihent a tekintete.   Még mindig esett az eső. — Valóban igaza van Bélának- gondolta — Jó lenne , ha esne egy kis hó…

 

 ---

7

Már erősen sötétedett, amikor hazaért. Fáradtabb volt, mint amikor cikkeket írt, vagy magát a lapot állította össze. Ahogy a nappaliba lépett meglepetten látta, hogy a virág, amit még Korpás Bálinttól kapott, virágot bontott. Mint valami égi üzenet- futott át Edina agyán. Eszébe jutott a levél, amit a mappába rakott. Előbb lezuhanyozom, hajat mosok, utána olvasom csak el… - gondolta.
Zuhanyozás után felvette a kedvenc fehér plüss köntösét, belekuporodott a nagy fotelba, aztán magához vette a borítékot. Lassan, komótosan vette ki belőle a levélpapírt. Amint kiemelte a borítékból, egy hófehér préselt virág esett ki a levélpapírokból. Olyan volt, mint egy gyümölcsfa virága. Talán körte, vagy cseresznyevirág lehetett. Óvatosan áthelyezte a komód tetejére, majd kihajtogatta a levélpapírt. A kézzel írt betűk szép formásak voltak…
-
„ Drága Bálint!
Bocsáss meg, hogy levelemmel zavarlak, lehet, hogy már nem is emlékszel rám.
Valaha együtt koptattuk az iskolapadot, a gimiben. Akkoriban sokszor te írtál levelet nekem. Most én írok … Az élet mindkettőnket vitt a maga útjára. Te újságíró, főszerkesztő lettél, én pedig egy ruhaszalon tulajdonosa. Férjhez mentem, és egy lányom született, aki már húsz éve Kanadában él. Hogy miért is írok most, ennyi év után? Talán emlékszel a nővéremre, Zsófira. Egy évvel idősebb mint én, és a te osztálytársad, Major Zoli vette feleségül. Arról a Zsófiról van szó, akiről az újságodban írt az egyik szerkesztőd pár hónapja. Azért is határoztam el, hogy írok neked, mert én most nehéz időszakon megyek keresztül. Két műtéten estem át, és sugárkezelésre kell járnom. Gyenge vagyok és ….„
Edina egy pillanatra letette a levelet. Az ablakhoz lépett, és megpróbált visszaemlékezni arra a régi cikkre amit még gyakornokként írt. Megdöbbentette a levél, kiment a konyhába, hogy vizet igyon… furcsa érzés kerítette hatalmába. Vajon miért nem szólt erről neki Bálint….
Aztán lassan újra visszatért a levél olvasásához.
„…. nem tudok most utazni sehova. Sokáig gondolkodtam, hogy kihez is forduljak, és a véletlen hozta úgy, hogy melletted döntöttem. Te diszkrét és nagy tudású ember vagy, komoly kapcsolattal. Nagy kérésem van feléd, Bálint. Zsófinak volt egy titka, amit senkivel sem osztott meg, csak velem. A lánya mielőtt férjhez ment volna, két évig dolgozott Szerbiában. Ott összejött egy amerikai katonával, és teherbe esett. A kislányt egy baranyai kisvárosban szülte meg, és lemondott róla. Az apa ismeretlennek lett feltüntetve, mert időközben visszatért a hazájába. Nevelőszülőkhöz került a kicsi lány. Zsófi ezt csak akkor tudta meg, amikor a kislány már iskoláskorban volt. Kutatott utána, de csak annyit tudott meg, hogy valahova az alföldre költöztek a nevelőszülők. Zsófinak volt egy Naplója, amit nekem adott, mielőtt az égbe költözött. Ezt a titkos naplót szerette volna Zsófi a kislánynak adni, de nem jutott a nyomába. A lányával és annak családjával nem osztotta meg, hogy kutatott a kislány után, akit Olíviának neveztek el. Nem akarta a lányát kellemetlen helyzetbe keverni. Mivel nem tudok utazni, téged kérlek meg, hogy segítsd megtalálni Olíviát. Annyit nekem sikerült megtudnom, hogy az iskola neve , ahova Olívia járt, a „Berény gyöngye” általános iskola. Kérlek, Bálint, akárhogyan is döntesz, mindenképpen értesíts. Címemet a levél alján is megtalálod. Ha személyesen jönnél el, előtte értesíts, mert hátha ütközik a kezelésekkel. Barátsággal ölel: Fodor Éva „
Edina kezében szinte remegett a levél. Szokása szerint , mint mindig, ha nagyon megérintette valami, akkor az ablakhoz vezetett az útja. Bámulta az éjszakai lámpafényeket, a Nagy Bank csillogását és távolban a közlekedő járművek fénynyalábját. Nem kapcsolta be a Tv-t sem, és könyvet sem vette elő olvasni. Csak állt, és azon gondolkodott, hogy vajon Bálint teljesítette –e Éva asszony kérését.
Megnézte a levélen, és a borítékon a dátumozást, és rádöbbent arra, hogy a levél feladása óta tíz év telt el…

---

 8

Eltelt egy hét is a levél elolvasása óta, hiába próbálta elhessegetni a gondolatait, mindig valamiért a levél jutott az eszébe, illetve maga a kérdés, hogy miképpen oldódott meg ez a rejtélyes napló ügy. Az éjszakái sem voltak zavartalanok, sokszor felébredt, és ha mélyen aludt is, fura álmok ostromolták. Megtartotta az ígért előadásokat a kollégáknak, és számos újítást vezetett be az Esti Szivárvány újság címoldalán is. Pályázatokra is gondolt, és elhatározta, hogy az irodalmat is belecsempészi az újságba. A kollégák is örültek az újításnak, mert bíztak benne, hogy majd egyre több vásárló, illetve előfizető lesz. Ez pedig emelné a fizetésüket is, bár némi emelést most is kaptak, és néhányan kinevezést is magukénak tudhattak. Még Béla sem maradt ki, és új rovatot is kapott, aminek nagyon örült. Szinte mindenki elégedett volt a változtatásosakkal, melyet a lap fenntartója is elfogadott.
Edina nem változtatott a főszerkesztői szobának a berendezésén, amióta kinevezték a lap élére. Csak pár sarokpolc és virágtartó, illetve virágok elhelyezésével színesítette a kis irodát. A függönyöket cserélte le hófehérre, és néhány lámpa vásárlásával tette még otthonosabbá. Korpás Bálint szekrényeiben mindig nagy rend uralkodott és pontosan lehetett tudni, hogy mi hol található. Tisztában volt ezzel Edina is, igyekezett az elődjéhez hasonlóan rendet tartani. Nem kutatott soha, csak mindig azt vette elő, amire éppen szükség volt. Igaz az is, hogy többnyire a számítógépén dolgozott, és a legtöbb fontos anyagot ott, valamint adattárolóra helyezte, hogy biztonságban legyenek.
Már február közepét írták, és az időjósok közeli tavaszt jósoltak, amikor Edina egy fura álom után elhatározta, átnézi Bálint szekrényeit, és utána jár annak is, hogy Éva asszonnyal mi történt. Az interneten rákeresett a levélben említett általános iskolára, és terveket szövögetett, pedig egyáltalán nem akart beleavatkozni a múlt eseményeibe. De nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a kis Olíviával mi történhetett. Talán már tizenhat, tizenhét éves is lehet. Azt biztosan tudta, hogy Zsófi néni már nem él. Az idősotthont felkereste néhány éve egy cikk kapcsán, akkor megtudta, hogy egykori riportalanya már a csillagok között él. Örömmel konstatálta, hogy a kutatása eredményes volt, hisz a megtalált iskola igazgatója is nő, így lesz némi oka arra, hogy odalátogasson és tudta , megtalálja az indokot is, amiért oda kell látogatnia, amit a szerkesztőségben zajló munkálatok ezt lehetővé teszik.
Már alkonyodott, amikor hazaindult a szerkesztőségből, de úgy érezte most egy kicsit sétálnia kellene. A köd kezdett leereszkedni, és néhány helyen felhők takarták el a csillagokat. „ Hát nem éppen sétához való idő ez” - gondolta Edina, mégis a park felé vette az irányt. A fák ijesztően, szinte komoran álltak, némelyik tetején varjak tanyáztak. Egy nagy fenyőfa ágai közt bagoly lakhatott, mert fura hangokat adott ki magából, de abban biztos volt, hogy bagoly, hisz édesapja a madárhangokat is megismertette vele , amikor még iskolába járt. Ilyenkor mindig elmosolyodott, ha a szülei jutottak eszébe.
Kevesen jártak a parkban, mert egy kicsit feltámadt a szél, és ilyen esetben még hidegebbnek lehet érezni a februárt. Néhányan a munkából siettek haza a meleg otthon felé… A kis tó irányába vezetett az útja, ami már nem volt befagyva. Csak nézte a vizet, ami mindig megnyugtató volt a számára. A szél megtáncoltatta a víz fodrait. Úgy tűnt, mintha nevetnének ezek a fodrok, vagy csak a képzelete játszik vele…
Az égen a fátyolfelhők között, halványan pislogott egy két csillag, de a ködöt eltüntette a szél. A kis tó partját körbejárva, minden olyan békésnek tűnt. Felhajtotta a kabátja gallérját és a sálat úgy igazgatta a nyakán, hogy oda ne tudjon behatolni a szél, aztán elindult hazafelé. Már mindenütt égtek az utcai lámpások, és a parkból kilépve már sokkal több volt a járókelő. Jó volt kicsit sétálni, a sok gondot száműzve néhány percre, és csak arra figyelni milyen jó is ez a február esti csend…

-

9

 

Mintha madárszárnyak csattogása hallatszott volna be az erkélyről. Edina szemein még félig az álom ücsörgött, de a zaj egyre erőteljesebben követelte, hogy nyissa ki a szemeit.  A sötétítő függönyön át is érzékelhető volt, hogy a Nap simogatja az ablaküveget.  Még egy pillanatra az ágyban maradt, aztán erőt vett magán, mert a kintről beszűrődő zaj egyre kíváncsibbá tette.   A köntösébe, és a papucsába bújva óvatosan húzta el a türkizkék sötétítő függönyt.  A látottakon elmosolyodott. 

– Ó, ti kis aranyosak, hát csak most fedeztétek fel?    

Két gerle csipegette a pár napja még konyhai díszként funkcionáló száraz, párba összekötött, csemegekukorica fejeket.   A madáretetőt is minden este feltöltötte napraforgó maggal, búzával, darabolt dióval, és friss vízről is gondoskodott.  Este, mire a munkából hazatért mindig üresen találta az etetőt. Csak hétvégeken gyönyörködhetett abban, ahogyan az etetőbe jártak a parkban lakó madarak. Nem volt erős a tél,  a cinkék,  verebek, fenyőrigók, meggyvágók mégis örömmel jöttek a biztos forráshoz.  Egy alkalommal fakopáncsot is látott, és a zöld küllő is meglátogatta az etetőt.  Nem is mert ilyenkor közelebb menni az  erkélyajtóhoz, nehogy elriassza őket. Bár erre is volt már példa…

Most a két balkáni gerle talált rá a kukoricafejekre, de egy nagyobb madár is odaröppent néha, ilyenkor a gerlék ijedten rebbentek  tovább, majd a távoli kéményről figyelték, mikor szállhatnak le újra.

Edina nem időzhetett sokat a madarak figyelésével, mert sietnie kellett a szerkesztőségbe. Millió teendő várta, amióta az újításokat bevezette.  Még este előkészítette a ruháját, és a jegyzetfüzetét, amibe felvázolta, milyen módon juthat el az iskolába, mi mindent kell előtte megtenni, hogy senki ne sejthesse mi motiválta a riportsorozatok megírására.  Lap-topját sem nyitotta ki reggel… sietve felöltözött. Búzakék nadrágkosztümöt vett fel… és fehér körömcipőt.  Hófehér selyemstóláját meglebegtette a szél, amikor kilépett az utcára. A tavasz illata beleívódott az épületek falába, és a föld apró kis sóhajaként itt ott, már kidugták a fejüket a hóvirágok. Melengető napfény hancúrozott a fák ágai közt, miközben a főszerkesztő asszony magabiztosan lépkedett.  Ideje sem volt örülni a tavaszi szélnek, annyira elmerült a gondolataiba….

­*

Fonyódi Antal a szülői értekezletre készült. Osztályfőnökként is sok dolga akadt, de elégedett volt a gyerekek eredményeivel. Senki nem állt bukásra, és kettest is csak keveseknek volt a félévi bizonyítványába. Komolyan vették a gyerekek a tanár úr intelmét, hogy osztálykirándulás csak akkor lesz , ha javítanak az átlagon. Elégtelent nem kaphat senki, és a házi feladatot is mindenkinek el kell készítenie. Ez alap.   A szülők is örömmel konstatálták, hogy javulnak az eredmények, és örültek a kirándulás terveknek is.  Antal is örült, hogy a szülők támogatják az elképzeléseit.  Csak Molnár Ákossal voltak gondjai, mert testnevelés órán nem tudta lefutni a kívánt köröket, sőt egy kört sem tudott. A testnevelő tanár mindig csak panaszkodott rá.  Tetemes súlyfeleslegét a kis srác is szégyellte.. de nem tudott ellenállni az édességnek, és a „Mekis” kajáért is odavolt.  Hetedikes lévén, már kezdték cikizni a lányok.  Antal elhatározta, hogy segít neki.  Szülői értekezlet után, kérte az anyukát, hogy maradjon pár percre, mert szeretne megbeszélni vele valamit.  Az volt a tervben, hogy naponta esti sétára hívja a tanítványát. Csak napi fél óra séta a városban. Közben beszélgetnek, néha gyorsabban, máskor lassabban haladva. Kezdetnek így, aztán majd lehet  kicsit más mozgásformát is beépíteni.  Az anyuka nagyon örült a tanár úr segítőkészségének. Ákos pedig büszke volt arra, hogy a tanárával lehet, amikor a többiek a Tv, vagy a számítógép előtt ülnek. Neki fontosabb volt, hogy sikerüljön pár kilót leadni,  és jókat dumcsizni az osztályfőnökkel.  Két hét telt el az esti séták megkezdése óta, és Ákos eljutott oda, hogy a séták után nem evett, és nem nassolt. Többször ivott vizet, és  chips is  jóval, kevesebb zacskóval fogyott. A beszélgetések is sokat jelentettek a számára.  A harmadik hetet kezdték meg, este hat órától fél hétig tartott a séta. Parkban, játszótéren, de a város bevásárló negyedében is sétáltak.  Éppen azt kérdezte a tanár a diáktól, hogy volna –e kedve kedden és pénteken biciklivel tekerni a séta helyett, kicsit hosszabb időintervallumban, … amikor  melléjük ért  egy   testesebb asszony.  Kicsit félrehúzódtak, mert a néni húzta maga után a kis bevásárlókosarát, és úgy tűnt kicsit szélesebb útra van szüksége.  A keze is tele volt, amiből kezéből kiejtett egy újságot. Antal volt az ügyesebb, felvette… és nyújtotta is az asszony felé, amikor az újság címlapján megpillantott egy női arcot. Mintha valami kis áramütés érte volna, úgy állt ott pár pillanatig. Aztán megszólalt..

— Bocsánat, hölgyem, ezt el tetszett ejteni…

Az asszony megköszönte, és ment tovább.  Antal pedig mintha magának mondta volna…. „   a szeme – a szeme olyan ismerős … „ 

—  Ismerni tetszik a nénit?  - kérdezte Ákos.   Antal azonban nem válaszolt.  Néhány másodperc eltelte után… reagált csak. 

— Nem,  nem ismerem a nénit, csak az újságja kötötte le a figyelmemet…

— Az Esti Szivárvány?  Anyukámnak is jár ez az újság. Ha szeretné elolvasni szívesen, elhozom  - szólt kedvesen Ákos.

—  Nem , köszönöm… nem fontos.

Hazafelé tartva aztán megegyeztek a bringás napokban, és ezzel új fejezet kezdődött Ákos testnevelésórákon való részvételében. Antal  tanár úrnak is jól jöttek a napi mozgások. Kevésbé érezte magát fáradtnak esténként, és a napi második kávéjáról is lemondott.  Amikor hazaért, felkapcsolta a kislámpát… és hangosan csak annyit mondott  „ Esti Szivárvány”  ….

 

10. 

 A tavasz szinte berobbant, olyan hirtelen érkezett meg a városba. Már már nyári arcát mutatta a délutáni órákban.  Hosszú sorokban  színes  sáfrányok  pompáztak a park előtt.  Csodás látvány tárult az arra járók szeme elé. Kibújtak a földből a nárciszok, tulipánok, és a fák is erőteljes bimbózásba kezdtek.  Még a levegő illata is egészen más lett.   Edina is érezte ezt, mert az erkélyen sokat időzött. Virágai között tevékenykedve, gondolatban szőtte a terveket, és örült, hogy  cikksorozatának  sok olvasója van, és az sem zavarta, hogy most kivételesen a  róla készült fotó is megjelent az Esti Szivárvány címoldalán.  Több oktatási, és egészségügyi intézményt felkeresett, ahol nő töltötte be a vezetői szerepet.  Szinte minden hölgy vállalta, hogy bemutassák, és az általa vezetett intézmény sikereiről, pályázataikról, terveikről beszélhessenek. 

Már a tízedik riport készült így el, és éppen ezen a szép tavaszi napon tervezte, hogy felhívja a „Berény gyöngye „ általános iskola igazgatónőjét, hogy megbeszélje vele  a tervezett riportot. Nagyon bízott benne, hogy  Tormáné Sziklai Ágnes   elvállalja a vele készült interjút.

A különleges tavaszi napon, nem is ült az autójába, hanem sétálva tette meg az utat a szerkesztőségig.  Volt valami titokzatosság az öltözködésében is, hisz rá egyáltalán nem jellemző  hogy a  lila ruhát vegyen magára.  Most azonban, tán maga sem tudta volna megmagyarázni miért, de halványlila pulcsit vette fel, amihez sötétlila szoknyát húzott, és fekete kiskabáthoz fekete cipő társult. Talán a Napnak is tetszett az öltözék, mert egyre erőteljesebben szórta sugarait. Edina boldogan  sétált, apró kis mosoly is bujkált a szája szögletében.  Tele volt reményekkel. Lépéseiben jelen volt a magabiztosság,  de kicsit a félem is.

 Az irodájába lépve jó hírek várták, mert arról értesült, hogy erőteljesen megnövekedett az előfizetők száma. A szerkesztőség tagjai közül néhányan kicsit összesúgtak,  hogy a főszerkesztő asszony milyen tavasziasan öltözködött. Jó állt neki ez a színvilág. Ennek persze Béla hangot is adott.    Edina nem szerette a dicshimnuszokat,  sietve elterelte  a szót , és  amint magára maradt, kicsit izgatottan  tárcsázta az iskola igazgatói irodájának számát.   Meglepetésére azonnal felvették a telefont.

Néhány kedves köszöntő szó, és bemutatkozó gondolat után Edina azonnal a tárgyra tért.  Az igazgatónő örömmel fogadta  a felkérést. Meg is egyeztek a személyes találkozás időpontjában.   Edina felsóhajtott a beszélgetést követően.  Úgy érezte,  alaposan felkészült már erre a találkozásra … és a kérdései olyan irányba terelődnek majd, hogy a   megfelelő információkhoz is hozzájusson…

Csak egy hetet kell várnia, és indulhat…

 

Folytatása március 7-én ( szombaton) 

Oldal: 223. Tíz év. Próza - (Több részletben)
SZIRMOK- Ruder Jana írásai- fotói - © 2008 - 2026 - rojtok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat